Újraolvastam #1 – J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve (Harry Potter sorozat 1.)

Idén lesz húsz éve, hogy megjelent az az elsöprő sikerű sorozat, amely annak idején engem is elindított a könyvmolyság felé. Emlékszem, az első szobám padlószőnyegére kucorodva, a nyár kellős közepén faltam a kölcsön kapott köteteket, a létező összes olvasási pózt kipróbálva. Ugyan nem egyből figyeltem fel a varázslóvilágra, de amint beléptem a kapuján, többé nem eresztett. Azóta már több éve karácsonyi programnak számít hol magyarul, hol eredeti nyelven való megtekintése a filmeknek, de úgy gondolom a 2019-es évben már eljött az ideje és eleget felejtettem ahhoz, hogy újra elolvassam az egész szériát az elejétől. Sokat vacilláltam rajta, milyen formátumban történjen mindez, de végül csak az e-könyv nyert, mivel az éjszakák közepén, az elcsendesült lakásban keresve sem találhatnék hangulatosabb időszakot a történetekben való elmélyedésre. Ezeknek a borítója szerelem volt első látásra, ha egyszer megjelenne nyomtatott formában is így, én lennék az első, aki megrendeli őket! Ledarálni viszont nem szeretném az egyes részeket, két-három havonta csupán egy-egy könyvet tervezek, vagy még ritkábban, hogy tovább tartson az élmény.  TOVÁBB →

Jodi Picoult: Apró csodák vs. Ítélet

Jodi Picoult munkásságával legelőször 2016-ban találkoztam, amikor a Sorsfordítók című regényét kézbe vettem. Különleges és meglepő történet volt, remekül felépítve, elolvasása után napokig még velem is maradt gondolatfolyamok formájában, így elég jó választásnak bizonyult stílusának megismeréséhez. Ezután viszont szépen hagytam leülepedni, talán túl sokáig is, de valahogy kikerült a látókörömből – nos igen, örökös könyvmoly probléma, amikor 680 könyvet vennél a kezedbe egyszerre, így aztán egy szimpatikus írónő háttérbe kerül, helyet követelve az újaknak – egészen addig, amíg az Apró csodákra fel nem figyeltem. Amikor az utolsó oldalára érkeztem, tudtam, hogy ezentúl sokkal jobban fogom figyelni Picoult könyveinek megjelenéseit, így az Ítélet amint lehetett, repült is a Kindle-re (nem tudok ti hogy vagytok vele, de nekem vannak “e-könyves” íróim, akiket csak ebben a formában szeretek olvasni, na ő is ilyen lett). 

Tudom, nem igazán szerencsés dolog egy írótól összehasonlítani két művet, pláne amikor teljesen más a téma, de mivel viszonylag rövid idő telt el a kettő elolvasása között és azért vannak hasonló aspektusok, én mégis bátorkodom egy poszt alá hozni őket, többek között azért is, mert az Apró csodákról a kiolvasása után csak parlagon hevertek a gondolataim, pedig mindenképpen meg szerettem volna osztani őket, hát most találtam is rá alkalmat. TOVÁBB →

J. K. Rowling, John Tiffany, Jack Thorne – Harry ​Potter és az elátkozott gyermek

hp8

Jó ideje már, hogy egy könyvvel kapcsolatban kifejtettem a gondolataimat, így mi mással is térhetnék vissza a ringbe, mint egy olyan könyvvel, amely felkavarta az inkább már szunnyadó állapotban lévő Harry Potter világot, rendkívül vegyes érzelmekkel. Sokáig úgy gondoltam, hogy a könyvek adta varázslatot nem szeretném elrontani egy leírásoktól megfosztott, csak a lényegre és a párbeszédekre korlátozott színdarab szövegkönyvével. Dehát a kíváncsiságommal nem tudtam mit kezdeni, szóval beszereztem és pont úgy időzítettem, hogy karácsonykor kerüljön a kezembe, megadva a kellő feelinget (nem mellesleg a filmeket is a két ünnep közé terveztük be, így kiváló felvezetés lehet hozzájuk).

A nyolcadik történetnek beharangozott sztori tizenkilenc évvel később játszódik, amikor már mindenki családos, a kedélyek úgy-ahogy lenyugodtak, a gyermekek pedig annak rendje és módja szerint felpattannak a Roxfort Expresszre. Bár Harry-ék legkisebb fia, Albus attól tart, hogy a Mardekárba fog kerülni – szégyent hozva ezzel a Potter névre -, de Harry igyekszik megnyugtatni, akkor sem lesz semmi gond. Végül a fiú félelme beigazolódik és abba a házba kerül. Innentől fogva pedig iskolatársai folyamatosan zúdítják rá, mennyire nem olyan, mint az apja, feszültséget generálva ezzel nem csak benne, hanem Harry és a fiú között is. Egyetlen barátja épp Draco fia, Scorpius lesz, akivel sikerül baljós események középpontjába csöppenniük.

covers_414158A mindössze 300 oldalas szövegkönyvnek nagyon hamar a végére lehet érni, így nincs idő elmerülni a varázslatban, épphogy elkezdődik, már véget is ér annak ellenére, hogy a cselekmény jó pár évet ölel fel. Értelemszerűen nagy elmélyülés sincs a karakterekben, a legalapvetőbb jellemzőket kapják, melyből minden további továbbgondolható.

Az alaptörténetet illetően szerintem nem kellett nagy agytrösznek lenni, hogy a konfliktus középpontjába Harry egyik gyermekét tegyék a három közül, aki számára a Potter névhez méltó viselkedés és megfelelési kényszer nagy terhet jelent és ennek köszönhetően szembeszáll apjával. Mint ahogy nem meglepő az sem, hogy ezek után csak azért is igyekszik mást csinálni, hogy bizonyítsa, ő egy egyedülálló, független emberi lény és nem valakinek a másolata, akinek ugyanúgy kell viselkednie, mint elődjének. TOVÁBB →

Alice Hoffman – A tizenharmadik boszorkány

13boszorkanyÉrdekes dolog a boszorkányság misztériuma, hiszen ahogy változtak az idők, úgy formálódott a megítélésük is. A néphit a korai időszakban olyan természetfeletti embereket (nőket) illettek eme kifejezéssel, akik démoni képességekkel rendelkeznek és rosszat, betegségeket vagy akár pusztulást hoznak – nem véletlenül kerültek máglyára. A későbbi időkben ezzel szemben már pozitív értelemben is használták és az ügyesség, okosság tulajdonságát társították az illetőhöz. Majd jött a modern felfogás, hogy a boszorkányok természetfeletti mivoltukkal, sőt az egész boszorkányság igenis lehet szexi, erre számos film/sorozat és könyv is épült – gondolom a Bűbájos boszorkányokat senkinek sem kell bemutatni, amit anno én is nagy érdeklődéssel követtem – és úgymond „divatos” volt mindenféle otthoni boszorkányos praktikákat elkövetni.

Napjainkban jóval alábbhagyott ez az egész boszorkányosdi őrület, hiszen megannyi más „lény” követelt magának helyet a természetfelettiek népszerűségi palettáján, így én is háttérbe szorítottam az ezekkel foglalkozó műveket. De Alice Hoffman – A tizenharmadik boszorkány című regénye újra felélesztette az effajta misztérium iránti kíváncsiságom és úgy gondolom, hogy ez egy tökéletes könyv is volt a visszatéréshez, még akkor is, ha nem maga a boszorkányság és a varázslat állt a várttal ellentétben a középpontjában.

TOVÁBB →