2025. július 20. – ezen a napon fejeztem be ezt a regényt, és ezzel a momentummal valami határozottan megváltozott. Nem nagyon találom a helyem az olvasmányaim között, belefogtam és haladok megannyi történettel, de azóta sem tudott semmi annyira magával ragadni, mint Stoner élete. Az emberé, akinek sorsa tulajdonképpen felejthető lenne, hiszen semmi extravagáns eseménnyel nem bővelkedik: tizenkilenc évesen beiratkozott a Missouri egyetemre, majd később, a doktori fokozat megszerzése után oktatóként tevékenykedett itt, egészen a haláláig. Mégis úgy tudta átadni nekem John Williams mindezt (nem, nem az a John Williams, akire gondolsz elsőre), hogy örök érvényű nyomot hagyott bennem. Csak úgy egyszerűen, de nagyszerűen.
Hangulatában magával ragadó, és az a különös, hogy fel sem tudom eleveníteni, mi volt az a pont, ahonnan végérvényesen belehabarodtam a regénybe, csak az tűnt fel, hogy a cselekmény alig akar elereszteni magától. Mindig van bennem egy leheletnyi szkepticizmus, ha olyan regénnyel találkozok, amit megannyi ember A tökéletes olvasmánynak titulál és az egekig magasztal, de itt most egyet kell értenem. Az író egyszerűen csodálatosan ír a maga természetességével (na meg le a kalappal a fordító előtt is), elérte, hogy együtt haladjak Stonerrel a rögös kis útján, megélve vele azt a megannyi pillanatot. Hol aggódva a rosszul választott felesége miatt, mint valami igazságtalan momentum, amit nem érdemelt meg – noha az ő döntése nyomán alakult így az élete -, hol izgulva érte, hogy a teljesen kiakasztó és felesleges rivalizálási helyzetéből jól tudjon kijönni, hol pedig mosolyogva, amikor olyan történik vele, amit megérdemelt. Az a bölcs nyugodtság, ami a sorokból árad, teljesen ki tudott körülöttem kapcsolni minden mást.
Szóval itt állok most, majdnem egy hónappal később, hatalmas ürességgel, és várom, hogy jöjjön valami, akármi, ami hasonlóan csodálatos és betölti a keletkezett űrt – vagy amíg a Butcher’s Crossing újra elérhetővé nem válik Mr. Williams-től, mert az a műve is még nagyon hívogat.
Már megtanultam, hogy ha egyik-másik könyv vonatkozásában arra hivatkoznak, hogy olyan mint pl. az egyik kedvenc olvasmányom, azzal nagyon csínján kell bánni. Amikor Laurie Halse Anderson Jégviráglányok regénye kapcsán – mely kétségkívül benne van a top könyveim listájában – rátaláltam Emma Forrest Visszhangzó szavak című művére, ott is azzal kecsegtettek, hogy hasonlít hozzá, így hát nagy érdeklődéssel vetettem bele magam. Kijelenthetem, hogy ekkorát nem igazán koppantam még olvasás közben, teljes mértékben méltatlannak találtam ezt a felvetést, mely szerint össze lehetne hasonlítani őket, ég és föld a kettő minőségben, fel sem veheti vele a versenyt. Hogy is jön ez most ide? Önmagamnak ellentmondva (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy feszítve kicsit a húrt) most mégis a hasonlóságot hoznám fel kettő regény között, ráadásul épp a Visszhangzó szavakat nem mással, mint Sarah Hepola – Filmszakadás memoárjával. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi brilliánsan írja le történetét, amely Emma Forrestnek sanos egyáltalán nem sikerült. Pedig ő aztán szárnyalhatott a képzelet szárnyán, míg Sarah nem nyúlhatott máshoz a műfajból kifolyólag, mint a valósághoz. Ennyit Emma művéről, több szót nem is érdemel, higyjétek el.