Kategória /Agave Könyvek Kiadó

Szerző: Mona

Ki is az igazi fenevad? | Ken Greenhall: Pokolfajzat

★★★✭☆

A Pokolfajzat egy eredetileg 1977-ben megjelent, amolyan igazi régies rémtörténet. Sallangoktól mentesen, röviden tárja elénk az író elképzelését, mindezt úgy, hogy mindig valaki szemszögéből, érzéseinek, gondolatainak közvetítésével értesülünk a történtekről, ettől válik igazán hátborzongatóvá, főleg, hogy nem csupán személyek fejébe láthatunk bele, de Baxter, a kutya perspektívája is megjelenik, fokozva ezzel a szürreális érzetet. Az igazán nagy fondorlata, ahogy haladunk a történetben, egy idő után ember és állat gyakorlatilag mintha összemosódna, és megkérdőjelezhető, tulajdonképpen melyikük is az igazi fenevad.

Stílusában először Jack Ketchum ugrott be, de hamar kiderült, hogy feszességben, feszültségkeltésben messze elmarad tőle, mert nem ez a cél vezérli. A hasonlóság inkább abban lelhető fel, hogy mindketten a lélek legmélyén lakozó legsötétebb pokol felszínre kerülésével foglalkoznak, a történetvezetéssel a bőröd alá kúszó kellemetlen érzet elérése a céljuk, kinek komótosan, alattomosan, kinek pedig brutálisan, elemi erővel.

„A férfi érti, ahogy én is, hogy a kert földjében olyan rejtély és olyan erő van, amit a házakban hiába keresnénk. És tanulok tőle az időről. Kint a kertben együtt felfedjük azoknak a nyomait, akik még azelőtt éltek, hogy a házak léteztek volna. Az enyészet szagát, amely szúrósabb és összetettebb, mint az élet szagai; apró csontokat; sorsukra hagyott személyes tárgyak darabjait; azt a szagot, csak töményebben, amit az öregasszony bocsátott ki magából, miközben kicsavarodott testtel hevert a lépcsőpihenőn: a halál szagát. Kedvelem ezt a szagot.”

Ismét egy olyan könyv, amelynek egyik szereplőjével sem igazán lehet azonosulni, sem céljukat, sem motivációjukat illetően (kivéve, ha az ember szociopata), így olvasóként inkább a csendes/döbbent szemlélők lehetünk, kinek mi fér bele az ingerküszöbébe. Ezért is vagyok bajban ezzel a könyvvel, mert amit olvastam, egyáltalán nem mondhatnám, hogy élveztem, hogy valamit is adott volna, hogy letehetetlen lett volna, de még úgy igazán felejthetetlen sem. Inkább meghagyom egy nyomasztó, abszurd lenyomatnak a máslapos emlékeim között, mert többet most nem igazán adott hozzá az olvasói élményeimhez.

Szerző: Mona

Noah Hawley: Himnusz

Sokáig bizonytalan voltam, kell-e nekem ezzel a könyvvel megismerkednem, de a Fargo című sorozat legutóbbi évada után – amely Noah Hawley kezei alól került ki – nem hagyhattam ki az elolvasását, annyira megfogott a képernyőn látott történetvezetés. Tulajdonképpen ugyanazt a stílust kaptam, amit ott is: egy ízig-vérig amerikai történetet, megannyi társadalmi témát érintve.

Nagyon nehéz keretek közé szorítani ezt a regényt, melyik műfajhoz is húz igazán. Egyrészt ott a kiindulópont, a társadalmi helyzetek által egyre jobban eluralkodó káosz, melynek közepette fiatalok lesznek öngyilkosok, mindezzel egy disztópikus légkört teremtve meg. Végig tartalmaz társadalomkritikai elemeket, szembe állítva egymással a „csőcseléket” és a hatalom, a pénz embereit, ugyanakkor reflektál a mai modern társadalom negatívumaira, a politika mocskos mivoltára. Cselekménye szerint leginkább a thrillerhez áll közel, az események tengere pedig nem veti ki magából a felbukkanó vallási, filozófiai elemeket sem.

★★★★☆

Nem finomkodik a megfogalmazásokkal, volt olyan fejezete, amelyet teljes egészében kiragadtam volna, bár nyers, mégis fájdalmasan helytálló, ahogy a mai világ mivoltáról és a rákfenéiről szól.

„Az igazságszolgáltatás csődöt mondott. Mindenestől, az egész elképzelés. Hogy valami elfogulatlan rendszer mérlegeli az érveket és ellenérveket. Nem működik. Csak a hatalom számít – hogy kinek van, és kinek nincs. És akinek van, az visszaél vele. Úgyhogy amikor megszerezzük, nekünk is vissza kell élnünk vele. Így érjük el az egyensúlyt.”

„Amerikában az ember úgy élhet a mennyei királyságban, hogy közben meggazdagszik. Ez tényleg a bőség földje volt. Annyi a trükk, hogy újra kell gondolni az utópia fogalmát, hogy a rabszolgaság is beleférjen. Ennek érdekében Jézus tanításaihoz fordultak. Az Úr azért teremtette az afrikaiakat, hogy felszabadítsa követőit a végeláthatatlan robotolásból. Így válik erkölccsé az erkölcstelenség.”

Maga a cselekmény viszont ehhez képest kicsit alulmaradt számomra, elveszett a megannyi kinyilatkoztatás közepette, és nem kötött le annyira, mint vártam. Sorsok fonódnak össze, emberek lépnek szövetségbe, és bár élettörténetük érdekes, mégis teljesen eltörpültek ebben a kavalkádban.

Ha bírja a gyomrod a komoly társadalmi problémákat boncoló történeteket, a továbbgondolásra sarkalló, olykor gyomrosként, de minimum pofonként ható igazságokat tartalmazó könyveket, akkor érdemes sort keríteni rá.

Szerző: Mona

Neil Gaiman: Északi ​mitológia

Azt már talán tudjátok rólam, hogy a megannyi tudományos fantasztikum olvasása közepette az északi mitológia, illetve maga az északi féltekéhez köthető regények (legyen az fantasy, vagy szépirodalom) is nagy kedvenceim.


Az egyik tavalyi könyves fogadalmam részeként az északi féltekéről származó, vagy ott játszódó történeteket olvastam, melynek utolsó, évet lezáró darabja lett az Északi mitológia. A cím nem is lehetne ennél beszédesebb, a különféle skandináv mítoszok szereplői és eseményei köré fonódnak az egyes novellák.

★★★★☆

Régen nyúltam már Gaiman munkássága felé, az Északi mitológia olvasása közben nem is éreztem rajta igazán, hogy az író tollából származik, nem az a fajta varázslatos világba való belépés hangulata kapott el, ami eddigi kötetei nyomán magával ragadott már az első soroktól kezdve, inkább amolyan érdekes (eredet)történeteket, meséket kaptam olyan szereplőkről, akiket elkezdtem megismerni.

Éppen ezért nem is tudnék kiemelni sem 1-1 novellát, az egész az elejétől a végéig kerek egész, nem érdemes darabjaira szedni, boncolgatni, egyben jó szemlélni. Amit pedig ez alapján mondhatok, az az, hogy ha érdekel ez a világ, érdeklődéssel fogod végigkísérni a kalandokat, mert biztos tud valami újat mutatni számodra, legyen az a kezdetek kezdetére vonatkozóan, vagy éppen egy-egy isten kalandját illetően.

Szerző: Mona

Nem éppen egy szunnyadó álomból felébredés | The ​Black Aether: Ébredés

Amióta belekóstoltam a weird fiction műfajába, azóta áhítozom valami igazán ütős, bőr alá kúszó, gondolkodni is alig hagyó rettenetre, vagy különlegességre, ám a könyvpiac ezen szegmense igencsak keskeny, nem minden fán teremhet például egy-egy Veres Attila (hazai vizeken maradva), ezért is örültem az Ébredésnek. A hangulatosra sikerült borító nagy potenciált hordozott magában (szerintem az idei Agave kínálatban a legkreatívabb), de a fene se gondolta volna, hogy már az elején repedés keletkezik a lelkesedésemen a felvezetéssel, melyben hangsúlyozásra kerül, hogy azt azért tartsam szemmel, ez mégiscsak egy amatőr kiadvány, kéretik helyén kezelni.

★★★☆☆

Nos, kedves szerkesztő, semmi problémám a feltörekvő tehetségekkel, de egy ilyen bevezető után  csalódtam a hozzáállást illetően. Izgatottságot, kíváncsiságot vártam az előszótól, melynek végét annyira várom, hogy belekezdhessek a novellákba, de így hiába volt meg részemről a pozitivizmus, ahogy belemélyedtem a különféle történetekbe, akarva-akaratlanul is ez lebegett a szemem előtt. Nálam a visszájára fordult az egész, és végülis igen, a szerkesztő intelme valós problémává nőtte ki magát, a 14 novella közül egy kezemen meg tudom számolni, melyik hagyott egyáltalán nyomot bennem maga után. Kényelmes, bevett utat járt, titokzatosnak gondolt cselekmények, teljes keszekuszaságok érdekes kacskaringók helyett, megannyi történet nem találta meg a maga weird útját.

Kőszívemet hátrahagyva, azért akadtak kiemelkedőbb írások is, érdekes perspektívákat meglobogtatva:

  • A jövőnk a csillagokban – F. T. életmű-kiállítás
  • A-oldal harmadik szám
  • A kékcsengő legendája
  • Ébredés
  • Ghost Royale

Egyedül Veres Attila felől nem voltak kétségeim, az ő novellája hozta is a számomra előzetesen elképzelt színvonalat, noha jóval korábban rájöttem a turpisságra, mire megy ki a dolog, mégis az egyik legjobb volt, imádtam az egyes megfogalmazásait, rejtett utalásait.

„Nem figyelemhiányos vagyok, hanem igyekszem nem figyelni, mert ha figyelek, akkor azt látom, hogy itt vagyok, de minek, hogy a világ nem figyel oda sem rám, sem a barátaimra, mert túlságosan lefoglalja az, hogy tönkretegye az életünket. Mintha a világ tudná, hogy már rég elpusztult, és most csak arra várna, hogy ezt mindenki más is elfogadja. Igazából a régmúlt generációk azon dolgoztak, hogy mi legyünk az ő kísérteteik.“

Bár így legalább a legvége nem hagyott maga után kellemetlen szájízt, a címe ellenére hiányzott a mély álomból való felébredés, és valami különleges megtapasztalása, van még hova fejlődni (na és khm, egy utolsó morgolódás… nagyon hiányzott belőle az e-könyv!).

Szerző: Mona

Kellemesen szórakoztató | Edward Ashton: Mickey7 (Mickey7 sorozat 1.)

★★★★★

Ha körvonalazni szeretném, mit jelent egy jó szórakoztató sci-fi, biztos, hogy a Mickey7-t is felhoznám példaként.

A klónozás témakörére épült történetben tanúi lehetünk annak, hogyan próbál terraformálni az emberiség egy zord helyen, őshonos állatokkal körülvéve, egyre nehezebb körülmények közepette. A veszélyes, vagy biztos halállal járó küldetéseket Mickey7 végzi, aki munkaköre szerint eldobható, vagyis halála után ő az egyetlen, aki új testben, az emlékeit visszakapva folytathatja küldetését. A számításba viszont hiba csúszik, főhősünket halottnak hiszik, és mire visszatér a bázisra, klónja már átvette a helyét, a kettőződés pedig egy olyan helyen, ahol egyre kevesebb az ellátmány, nos, finoman szólva nem megengedhető, így főhősünknek rejtve kell maradnia, ami megannyi bonyodalmat sző.

A szarkasztikus humorral fűszerezett jelenetek adják a regény sava-borsát, amelyekkel főhősünk a lehetetlennek látszó helyzetekből menti ki magát, hogy aztán tovább folytassa a fordulatokkal tűzdelt cselekményt. Nincsenek komoly és bonyolult tudományos fejtegetések, ugyanakkor a műfajt kedvelőkről sem feledkezik meg, nem koncentrálódik kizárólag csak az adott kolónia köré, kitekintést nyerhetünk korábbi kolóniákra, egyfajta érdekes történelmi leckékként, ki hogyan bukott el az idők folyamán. Ráadásul még belekóstol a halhatatlanság filozófiai kérdéskörébe, illetve az emberiség más fajokhoz való viszonyulását is fejtegeti, árnyalva a könnyed hangvételt, ám semmiféleképpen sem beárnyékolva velük az eseményeket. Nekem leginkább ezek a kicsit mélyebb tartalmak tették igazán élvezetessé a regényt, amelyek láthatólag semmit sem adtak hozzá a történethez, igazából viszont ezektől vált különlegessé az egész.

Stílusa leginkább Scalzit idézi, a legutóbbi regénye után olvasva még jobban érzékelhető ez a hasonlóság, mindketten okosan próbálnak szórakoztatni, nem elbagatellizálva a szereplőket, vagy magát a sci-fi alapokat.

Bár a könyv önmagában is megállja a helyét, jövőre érkezik a folytatás magyarul is, kíváncsi leszek, méltó tud-e lenni hozzá, tudja-e magasabb szintre emelni a történetet, vagy csupán elidőzik még egy kicsit ebben a kialakult helyzetben, mondhatni a bevált recepten.

Szerző: Mona

Nem jó, de nem is tragikus | Philip K. Dick: A ganümédeszi hatalomátvétel

Harmadik világháború utáni légkör, emberek elnyomása furcsa lények által, valamint az ellenállás megjelenése, aki felveszi a harcot az elnyomókkal szemben. Mondhatni A ganümédeszi hatalomátvétellel PKD hozza a szokásos, egyén és hatalom egymással való szembeállítása receptjét, na meg az elrugaszkodott, tudatmódosító szerek által vizionált cselekményt, ám itt van egy szerzőtárs, bizonyos Ray Nelson, aki egyfajta fékező funkcióként, kicsit finomított az események fonalán, hogy a sci-fi kedvelő olvasók számára befogadhatóbb példány legyen a Philip K. Dick repertoárban. 

★★★☆☆

Talán ennek köszönhető, hogy egy kicsit könnyedebb, egy kicsit humorosabb a többi kisregényéhez képest, de azért egy elborult, LSD ihlette csatajelenetet csak sikerült belecsempészni, ahol egy pszichológiai fegyver által az ellenfélnek a másik fél látomásai elevenednek meg, így zajlik egy valkűrökkel, unikornisokkal, vámpírokkal, farkasemberrel, háztartási gépekkel vívott, meglehetősen furcsa harc.

A hozzáértők biztosan megtalálják benne a különféle kinyilatkoztatásokat és magvas gondolatokat, számomra egy érdekes elemekkel tarkított, ám közepesen elmesélt történet, ami – egy ideillő idézettel élve -, nem jó, de nem is tragikus