Ez a könyv megannyi szempontból csodálatra méltó.
Adott egy apa, aki asztrobiológusként a Földön túli élet jeleit kutatja a világűrben, és felesége halála után egyedül neveli gyermekét. Valamint ott ez a csupaszív, kíváncsi, információéhes kilencéves fiú, Robin, aki teljesen odáig van a természetért, az apja munkájáért, furcsaságát az orvosok valahol a spektrumzavaros viselkedés és az Asperger-szindróma között lövik be, emiatt többször meggyűlik a baja az iskolai társaival, és az intézményi keretekkel. Már csak emiatt a hihetetlen, szeretettel teli apa-fia páros miatt megérte a kezembe venni ezt a kötetet, egyszerűen fantasztikus érzés volt olvasni, hogy egy apa mit meg nem tesz azért, hogy a fia boldogulni tudjon ebben a bonyolult és igazságtalan világban. Hogy mennyi energiát fektet abba, hogy megkímélje őt a pszichoaktív szerektől, és helyette próbálja úgy egyengetni az útját – kapaszkodóként felhasználva a fiú természetimádatát -, hogy megtanulja kezelni az elé kerülő helyzeteket.
A természetközpontúsága gyönyörű leírásokban, értékes és érdekes információmorzsákban érhető tetten, ahogy az apa tanítja fiát (egyúttal az olvasót is) a világ megannyi apró csodájára, miközben ott lebeg a fejü(n)k felett az elkerülhetetlen vég, amely felé az emberiség önhibájából tart a bolygó, feláldozva megannyi élőlényt a jólét és a nemtörődömség oltárán. Rendkívül nehéz helyzet egy gyermeknek szembesülnie azzal, hogy amit ma tanul és elsajátít, lehet felnőttkorára már abszolút irrelevánssá válik, hiszen az egyre gyorsuló, végbemenő változások nem éppen egy szép világ ígéretét kecsegtetik. Van benne tehát egyfajta komor, baljós világnézet, amivel az apának mindennapjai során meg kell küzdenie, miközben ott van mellette egy gyermek, akinek kinyíló félben van a tudata, kezd egyre jobban rácsodálkozni a világmindenség dolgaira, de amit aztán tapasztal és lát a nagyvilágban, teljesen szembemegy mindazzal a pozitivitással és naivitással, amivel eddig próbált lavírozni.
TOVÁBB →„A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki. Mindkettő szorgalmasan gyártja az elméleteket, és hagyja, hogy a lehetőségek korlátlanul megsokszorozódjanak. Egy-két hetente mindkettőt megalázzák. Mindkettőt az ismerethiány működteti. Mindkettőt zavarba ejti az idő. Mindkettő örökös újrakezdés.”
Mindig is érdekelt a Gyatlov-rejtély, mellyel már számos fórumon foglalkoztak, de valahogy egyik sem ragadta meg annyira a figyelmemet, illetve olyan furcsa irányból próbálták megközelíteni, hogy nem akartam belevetni magam a 9 túrázó tragikus, ám annál rejtélyesebb történetébe. De jött Donnie Eichar: Halálhegy című dokumentumregénye, melynél már abszolút úgy éreztem, ez lesz az, melynek hitelt adok és elolvasom, ő mit tud mondani az eseményekről. Igaz, nem amerikai szerzőtől várná az ember a titok nyitját, ez a könyvben is felmerül jó néhányszor: mit akar épp ez az úriember vájkálni az oroszoknál, ám úgy gondolom tisztességes és rendkívül alapos munkát végzett ahhoz, hogy ezt felhánytorgassuk neki.
Általánosságban elmondható, hogy a regénycímek vonatkozásában íróink igyekeznek a lehető leghűebben, leglényegretörőbben, de egyben a legfrappánsabban visszaadni nekünk a kezünkbe vett könyv történetét, hogy amikor már eljutunk a konkrét olvasási szakaszhoz, ne érjen meglepetés a tartalmat illetően. Mindig is szerettem a hivalkodó, úgymond szokványostól eltérő címeket – ami azért valljuk be könyvek esetében majdhogynem alapfeltétel – de mégis van egy olyan vékony élen táncoló kategória, amikor olyan lehetetlen/szokásos szituációktól különböző elnevezést kap, amely a fülszöveg elolvasása nélkül is egyből megragadja az ember figyelmét és azonnal befészkelődik a késztetés, hogy megkaparintsa magának.