Elgondolkodtató, ijesztő, mégis zseniális | Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem

Van az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és miután becsuktad, aznap, majd a rákövetkező nap, de még akár egy hét múlva is körülötte járnak a gondolataid, amolyan igazi máslaposság érzéssel. Számomra ezt jelentette Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem című könyve, amely igazi komfortolvasmánynak indult, majd hatalmas kedvenc lett belőle, és el sem tudom mondani, mennyire örülök egy ilyen regénynek, mert nagyon ritka mostanság nálam mindez.

A történet szerint 40 nő él börtönbe zárva, egy pincében, néhány őr felügyelete alatt, ahol sem napfény nem jár, sem ők nem hagyhatják el a rácsokkal elzárt területet. Nem tudni, hogyan kerültek oda, de azt sem, miért vannak ott. Egy napon megszólal a sziréna, az őrök elmenekülnek, de a rács szerencsére nyitva marad, így kiszabadulnak és útra kelhetnek, hogy kiderüljön: hol vannak, miért zárták be őket, valamint civilizációt keressenek.

Egy fiatal lány szemszögéből olvashatjuk a cselekményt, akinek nincs kinti emléke, így jóval másabb szempontból közelít meg mindent, hiszen ami másoknak akkora hiányt vagy problémát jelent, számára megfoghatatlan, vagy teljesen ismeretlen. Egyszerre érdekes látni, mit hogyan fogad, hogyan viszonyul egyes dolgokhoz, illetve az is rendkívül érdekfeszítő lesz, ahogy – mesélve az eseményeket – együtt fedezzük fel vele azt az ismeretlent, amely a rácsokon kívül fogadja őt.

TOVÁBB →