Van az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és miután becsuktad, aznap, majd a rákövetkező nap, de még akár egy hét múlva is körülötte járnak a gondolataid, amolyan igazi máslaposság érzéssel. Számomra ezt jelentette Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem című könyve, amely igazi komfortolvasmánynak indult, majd hatalmas kedvenc lett belőle, és el sem tudom mondani, mennyire örülök egy ilyen regénynek, mert nagyon ritka mostanság nálam mindez.

A történet szerint 40 nő él börtönbe zárva, egy pincében, néhány őr felügyelete alatt, ahol sem napfény nem jár, sem ők nem hagyhatják el a rácsokkal elzárt területet. Nem tudni, hogyan kerültek oda, de azt sem, miért vannak ott. Egy napon megszólal a sziréna, az őrök elmenekülnek, de a rács szerencsére nyitva marad, így kiszabadulnak és útra kelhetnek, hogy kiderüljön: hol vannak, miért zárták be őket, valamint civilizációt keressenek.

Egy fiatal lány szemszögéből olvashatjuk a cselekményt, akinek nincs kinti emléke, így jóval másabb szempontból közelít meg mindent, hiszen ami másoknak akkora hiányt vagy problémát jelent, számára megfoghatatlan, vagy teljesen ismeretlen. Egyszerre érdekes látni, mit hogyan fogad, hogyan viszonyul egyes dolgokhoz, illetve az is rendkívül érdekfeszítő lesz, ahogy – mesélve az eseményeket – együtt fedezzük fel vele azt az ismeretlent, amely a rácsokon kívül fogadja őt.

“A férfiak, kicsim, az maga volt az élet. Velük lenni annyi volt, mint élni, mint életben maradni. Ugyan mik vagyunk jövő és utódok nélkül? Egy elszakadt lánc utolsó láncszemei.”

Olvasás közben felidézte bennem a Csodák kora, valamint A magvető példázata hangulatát, melyekben szintén narrátor által kísérjük végig az eseményeket, amelyeket nem csupán elszenvednek, vagy végigkísérnek, hanem egyfajta helikopter szemlélettel a dolgok fölé, illetve mögé is tudnak tekinteni és intelligens rálátásukkal teljes mértékben uralják a leírtakat, ezáltal mi, olvasók is sokkal jobban tudunk azonosulni a helyzetekkel. Azt mondanom sem kell, hogy mindkettőt imádtam, így kétségem sem volt afelől, hogy az Én, aki férfit nem ismertem is bekerül a kedvenceim sorába.

A regény nincs fejezetekre tagolva, talán emiatt is vitt annyira a lendület, illetve az egyik nagy erőssége, ahogy lavírozik a reménnyel teli és a kétségbeejtő érzés között, és egy percre sem hagyja, hogy az érzelmeink megpihenjenek, ezáltal mindig újabb sorok elolvasására sarkallt. Magáról a cselekmény alakulásáról nem tennék említést, mert ez tipikusan az a könyv, amelyben jobb, ha te magad tapasztalod meg, úgy érvényesül igazán az elsöprő ereje.

A posztapokaliptikus, sci-fi közeg remek táptalajt nyújt, és milyen jól tette az írónő, hogy az alapokat lefektetve nem erőltette tovább, hanem teljes mértékben az egyénre fókuszál! Több kérdés is felvetődik a világot illetően, maguk a szereplők sem tudnak semmit arról, mi veszi őket körbe, minden választ viszont nem is tudunk meg, pont azért, mert nem ez a lényeg és ez lesz majd az, amely továbbgondolkodásra ösztönöz, elolvasása után emiatt maradt velem jó pár napig, maradandó nyomot hagyva maga után.

Ezt a könyvet nem csupán azoknak ajánlom, akik szeretik a posztapokaliptikus történeteket, hanem azoknak is, akik főszereplői nézőpontot végigkövetve szeretnének egy remek fejlődéstörténetet olvasni, amolyan ismeretlen boldogulását az ismeretlenben.

A kötetet köszönöm szépen a Kiadónak!

5/5