Van, amikor egy könyv egyszerre ad mindent, ugyanakkor semmit sem. Furcsa ezt így leírni, de ez volt az első gondolatom, ami megfogalmazódott bennem Afonso Cruz: Virágok című művének elolvasása után. Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, tényleg igyekeztem, mert a sorok között, egyúttal a mögöttes tartalmat felfedezve tanúja voltam az író és maga az alkotás értékeinek, különlegességének, ám ez mégsem volt elég, ezúttal sajnos nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Na de először kezdjünk tiszta lappal.
Narrátorunk az a férfi (Kevin), aki elveszik a részletekben, minden apróságra és jelentéktelen dologra emlékszik, csak éppen a lényeget nem látja át. Vele szemben megismerjük az idős Ulme urat, aki egy műtét következtében elveszítette emlékeit, mintha fogták volna magukat és kihullottak volna gondolatai közül. Az egyik oldalon megadatik minden, mégsem tud vele birtokosa mit kezdeni, a másik oldalnak semmije sincs, holott ez minden vágya: emlékezni. Teljesen különböző emberek ők, akik megpróbálnak segíteni egymáson, de hogyan is tehetnék mindezt, ha még magukon sem tudnak? Együtt próbálják meg felderíteni az idős ember múltját, különböző ismerősök lesznek ebben segítségükre, “mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.”
Tagadhatatlan szépirodalmi mivolta, helyenként gyönyörű megfogalmazások gazdagítják a történetet, olykor már költői színvonalon, melyek főként a visszaemlékezések monológjai közben bukkannak fel. Nem semmi gondolatfolyamokat indított szabadjára ezek során az író, bevallom néha annyira elszaladt vele a fennkölt ló, hogy sikeresen el-elkalandoztam olvasás közben. Nagy igazságokat zsúfolt bele ebbe a pici terjedelembe, de számomra a legtöbb sajnos elveszett a közöny mezejében. Talán, mivel sietős gyaloggaloppként, a rövid oldalszám ellenére minél több mindent szeretett volna belezsúfolni, beleszőni a cselekményszál közé és ezt nehezemre esett elfogadni.
„Egy óra múlva Clarisse kijött Beatriz szobájából, bement a vendégszobába, és levette az óriási bőröndöt, azt, amit nyaraláskor szoktunk használni, amin a jordániai sivatag mellett ülve vártuk a buszt, ugyanez a bőrönd állt mellettünk, amikor sajtot vacsoráztunk datolyával, szőlővel és lekvárral, ez a bőrönd hozta haza Marrakeshből a hasist, és ez aludt mellettünk Costa Rica tengerpartján. Ha felboncolnánk ezt a bőröndöt, megtalálnánk benne házasságunk ütőereit, legjobb napjaink vércsatornáit, amikor még nem kellett felkapcsolnunk a villanyt azért, hogy fényben lássuk magunkat, amikor még két lebegő test voltunk egy andalúz medencében, amikor még sokkal intenzívebben éltünk egymás gondolataiban, mint egy közös lakásban.”
Maga az alapsztori érdekesnek indult, de Kevin esetében számomra inkább tűnt nyüglődésnek az élete, mint elveszettnek. A problémám nem is ezzel volt, hogy az élete középkorú, családos emberként nem éppen a megszokott medrében haladt, de mintha neki ez így is jó lenne, sodródik az árral és elfelejt (vagy nem érdekli…?) minden olyan dolgot, ami fontos a boldogsághoz, illetve a boldoguláshoz. Abban keres kapaszkodót, hogy egy relatíve ismeretlen idős embernek segítsen ahelyett, hogy a saját háza tájékán rendezné életét. (A magában folytatott párbeszédekről nem is beszélve, hát azokat végképp nem tudtam összeegyeztetni semmivel).
Ki ilyennek, ki olyannak írja le Ulme urat attól függően, milyen kapcsolatban álltak vele, ezek jelentették számomra a legérdekesebb momentumokat egészen addig, amíg át nem fordultak – ahogy az előzőekben már említettem – furcsa ömlengéssé. Annak ellenére, hogy az idős férfi van a legkiszolgáltatottabb helyzetben, ő volt az, akit a legkevésbé sajnáltam, hiszen nem érződött rajta, hogy a történtek megkeserítették az életét, ellenben mindenki mást bőven lehetett sajnálni, pl. Kevin lányát, feleségét, barátnőjét, na meg természetesen magát Kevint, így ezzel kicsit felborult az egész egyensúly és igencsak megdőlt a mérleg a család felé.
Nos, itt meg is rekedtem az értékeléssel, mert nekem ennyit jelentett a könyv, tudom, hogy meglesz a közönsége, akit megfog, de én mélyebb jellemzést és boncolgatást már nem tudnék, és nem is akarok megfogalmazni, tényleg sajnálom, hogy ilyen rosszul indult a kapcsolatom az íróval, de ez után a könyv után nem biztos, hogy a kezembe fogom venni a többi művét.
Alfonso Cruz: Virágok
Kiadás éve: 2017
Eredeti cím: Flores
Eredeti megjelenés éve: 2015
Oldalak száma: 248