Túl egy újabb megrázó olvasmányon.
A Stoner után kéz kézzel kapkodtam valami hasonló élmény után, hogy az általa keletkezett űr valamiképp enyhítődjön, hát A próféta éneke végére érve nem mondhatnám, hogy teljes mértékben sikerrel jártam, de az biztos, hogy újabb felejthetetlen olvasnivalót hagytam magam után.
Ebben a disztópiára hajazó regényben egy négygyermekes anya igyekszik egyben tartani a családját és túlélni, miközben minden fokozatosan széthullik körülötte, és a normalitás helyét felváltja a rettenet. Az ellenállás forrong, miközben a rezsim a diktatúra felé tereli az országot, a határok lezárulnak, a hatalomnak nem tetsző embereket eltávolítják, emberek tűnnek el, a boltok kínálata egyre szűkül, és idővel az összecsapások frontvonala gyakorlatilag egészen a házak bejáratáig eljut.
Egészen klausztrofób érzés volt fejezetről-fejezetre haladni, miközben a lehetőségek, és vele együtt a mozgástér lassacskán beszűkül, a remény lépésről-lépésre halványodik, és minden, korábban hétköznapi rutinnak számító cselekedet egyre veszélyesebbé válik. Ráadásul meglehetősen tömény a szöveg párbeszédekre tagolások hiányában, ami még inkább fokozza ezt a lehetetlen helyzetet. Gyakorlatilag egy rémálom papírra vetülésének voltam szemtanúja, ahogy a főszereplő saját sorsának kontrollálási lehetőségét kirántják alóla, anyaként pedig különösen megviselt, most úgy érzem, valami irreálisan bájos dologra lesz szükségem ahhoz, hogy helyrezáródjak lelkileg.
„ (…) el akarja mondani neki, hogy minden rendben lesz, de csak áll a fonott kosár előtt, amibe belehajigálja a ruhákat és úgy érzi, mintha saját maga hullana ki a saját karjából, az érzés, hogy olyasmi felé zuhannak, amit semmivel sem tud meghatározni, amivel valaha találkozott az életben.”
Amilyen bizakodó voltam az előző bejegyzésemben, most annyira szomorú vagyok a mostaninál, ugyanis arcon csapott a valóság, kipukkant a rózsaszín lufi és elszállt minden remény. Ebben az érzelmi mélypontban felhagytam az aktuális olvasmányommal és ismét George Orwellhez nyúltam, ezúttal az Állatfarm című művét olvastam el. Ilyen impulzus olvasást eddig még nem csináltam, de muszáj volt egyfajta terápia gyanánt nekiállnom, még ha nem is lett jobb tőle semmi. Rövid terjedelmének köszönhetően pikk-pakk megvoltam vele és azt kell, hogy mondjam, a benne leírtak megint jól betaláltak az aktuális állapotok vonatkozásában.