Gondolom mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy vajon 10, 20 vagy több év múlva hol tart majd; merre halad az élete, megváltozik-e a személyisége, kik fogják körbevenni és hogyan alakul a kapcsolatrendszere, milyen lesz az anyagi helyzete, mennyire sikerül boldogulnia, ér-e el majd sikereket, kap-e elismeréseket és egyáltalán boldog és elégedett lesz-e. Ám ha választani lehetne, hogy a jelennél maradunk, vagy végérvényesen átugrunk jópár évet, valószínűleg rögtön csökkenne az előrelátni vágyók lelkesedése, hiszen senki sem szeretne lemaradni életének momentumairól, főleg úgy, hogy abból a pár megélt évből már eleve kiesik jónéhány a gyerekkorunkból. Aktuális könyvünk, Liane Moriarty: Add vissza az életem! című regényének főszereplőnőjével viszont pontosan ez történik – előugrik 10 évet az időben és hamarosan be kell látnia, hogy ez nem is olyan jó dolog, mint azt elsőre gondolná az ember.
Címke/dráma
Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek
A könyvolvasásnak számtalan oka ismert, vegyük például az egyk legkedveltebbet: a kikapcsolódás mellett elrepít minket az alkotó fantáziája által szült, sok esetben a valóságtól elrugaszkodott ismeretlenbe (lásd fantasy, sci-fi, disztópia stb.), melyet aztán saját képzelőerőnk szerint alakítjuk, gyurmázzuk magunk előtt. Aztán van itt nekünk többek között egy olyan csoport, mely az emberek világából merít és bár maga az alapötlet talán kitalált, de nagyon is emberi marad, sehol egy természetfeletti elem, melyeket azért választunk, hogy látókörünket szélesítve betekintést nyerjünk abba, mi zajlik körölöttünk, másokkal, melyet saját bőrünkön talán sohasem tapasztalunk meg. Gondolom nem kell ecsetelnem, ezeknél miért a romantikus regények azok, melyek szemtelenül népszerűek, viszont van egy olyan réteg is ezeknél, melyet ugyan elolvasunk és gyönyörű szerelmes történetet kapunk, de társul hozzá egy olyan sokkoló, szomorú tényező is, mely miatt nem valószínű, hogy elolvasás után mi is át szeretnénk élni. Pontosan ilyen könyv volt számomra Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek című könyve, melyet sokan az egekig dicsérnek – hozzátéve nem alaptalanul.
Markus Zusak – A könyvtolvaj
Nem szép dolog, de van úgy, hogy egy hosszabb olvasmánynak nekiállás helyett fogom magam, leheveredek a kanapéra és inkább végignézem azt a másfél-két órát, mert érdekel annyira a története, hogy foglalkozzam vele, de annyira már nem kelti fel az érdeklődésemet, hogy el is olvassam. Így ültem neki A könyvtolvaj című műnek is, melyhez a filmről alkotott pozitív visszhang volt az, ami odavonzott a képernyő elé. Először el szerettem volna olvasni, de aztán inkább a könnyebb utat választottam, mivel az egyre duzzadó kíváncsiságommal nem bírtam kivárni, amíg átrágom magam rajta. Majd amikor két óra után véget ért a film, azonnal nyúltam is vissza a könyvhöz, mivel ennyi nem volt elég az amúgy pazar filmalkotásból. Bár nem vagyok nagy híve ennek a visszafelé történő procedúrának, ismét kivételt tettem és nekiültem Markus Zusak – A könyvtolvaj című művének.
Rebecca Donovan – Elakadó lélegzet (Csak lélegezz! sorozat 1.)
Amikor kiolvasok egy-egy könyvet szeretem minél előbb leírni róla a gondolataimat, hiszen ameddig nem teszem ezt, addig folyamatosan rágódok rajta és nem igazán sikerül lezárnom magamban. Odakint nagyon jól kifundálták erre az érzésre a book hangover kifejezést, mely utal arra, hogy ha befejezel egy könyvet egy darabig biztos, hogy a hatása alá kerülsz (és úgymond másnaposság uralkodik el rajtad), még amikor újabb művet kezdesz akkor is ott marad egy ideig a nyoma, amit nem törölhetsz ki. Ha a magyarban próbálnék meg ideillő kifejezést találni, esetleg a könyvmámor lenne az, amely legjobban definiálja ezt az érzést.
Szégyenszemre vannak olyan időszakok, amikor az irományaim életre keltése jóval tovább nyúlik, mint tervezem és ez a halasztás kissé el is tompítja a regény okozta emóciókat illetve a magamban megfogalmazott gondolatokat (utóbbit igyekszem kiküszöbölni azzal, hogy ha eszembe ötlik valami már fickálom is be a telefonomba – éljenek a jegyzetes alkalmazások!). Most viszont belekerültem egy olyan helyzetbe, hogy egy később olvasott műről /pontosabban egy tegnap befejezettről/ előbb fogok bejegyzést írni, mint ami soron következő lenne – de mentségemre legyen szólva sokkal érdekfeszítőbbnek ígérkezett, mint hogy várhassak a poszttal! Így hát lélekmentősdi helyett az Elakadó lélegzet című Rebecca Donovan könyvről és a címével azonos érzéseimről kaptok egy kis boncolgatást.
Torey Hayden – Szellemlány
Könyvet olvasni többek között azért is szeretünk, mert ilyenkor a papírlapokba (illetve az ebook olvasónkba) mélyedve élhetünk át egy teljesen más életet, akár világot valaki másnak/másoknak a szemszögéből. Sokan ezért is szeretik a fantasy regényeket, mert ilyenkor olyan dolgoknak is a tanúi lehetnek, amelynek alapesetben nem. Én valahogy mégis jobban vonzódom azokhoz az alkotásokhoz, melyek földhöz ragadtabbak, úgymond emberibbek – ahol nincsenek szörnyetegek, természetfeletti lények, „csak” emberek – az más kérdés persze, hogy átvitt értelemben mégis jelen lesznek természetükből fakadóan, csak épp nincs agyaruk, csápjuk vagy ehhez hasonló.
Emberi és emberi történetek között is tovább boncolgathatjuk a műveket fiktív, kitalált történettel megáldottakra, illetve valóságon alapulókra. Mostani regényem, Torey Hayden – Szellemlány című alkotása utóbbi kategóriába sorolható, melyet elolvasva viszont inkább szeretnénk, ha megmaradna a kitaláció mezsgyéjén, de sajnos nem. Kőkemény, igaz sztorival rendelkezik, mely a gyermekpszichológus és pedagógus Torey sokkoló tapasztalatát tárja fel nekünk egyik tanítványa vonatkozásában.
Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok
Modern korunk egyik nagy betegsége – a trendeknek való folyamatos megfelelés okán – a testsúlyunkkal kapcsolatos folyamatos aggályaink, köszönhetően a hiper-szuper vékony modelleknek, a megannyi reklámnak, filmeknek, illetve az ezek által kiváltott felfogásbeli berögződésnek. Bár egyre többen veszik fel a problémával a nyilvános harcot és próbálnak ellene kampányolni ahogy csak erejükből telik, még mindig komoly gondnak számít a világ minden táján.
Gondolom senkinek nem kell megmagyarázni az anorexia és a bulímia fogalmát, melyek sajnos az előbb említett dolgoknak hála súlyos gondokat okozhatnak a felnőtté válás rögös útján haladó fiataloknak – különösképpen a lányoknak.
Szerencsésnek mondhatom magamat, mert ezekkel a betegséggel még csak hallomásból sem találkoztam a környezetem köréből, legtöbben inkább a szokásos, de még egészséges elégetlenkedés mezsgyéjén belül maradnak, így személyes tapasztalattal nem rendelkezem, ám Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című műve a komoly témája ellenére felkeltette érdeklődésemet, kíváncsi voltam milyen regényt lehet ezen betegségek köré szőni.