Az idei évben egyre jelentősebb hangsúlyt fektetek a képregényekre, és ahogy a hazai piacot elnézem, lassan, de biztosan a kiadók is felfedezik maguknak azt a szegmenst, amely távol áll mindenféle szuperhősökkel kapcsolatos történetekről, és valami másról, valami egészen izgalmasról, elgondolkodtatóról szólnak, vagy egyszerűen csak szórakoztatnak és kikapcsolnak.
Úgy döntöttem, teljesen szubjektív szempontból belevágok a „A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád” sorozatba, ahol olyan köteteket mutatok nektek, amelyek igazi vizuális regényként szolgálnak (az angoloknak ott van erre a graphic novel kifejezésük, szerencsére mi a képregény szóval helyben is vagyunk), és megérdemlik a figyelmet.
Ideálisabb első alanyt keresve sem találhattam volna, mint a nemrég megjelent Fekete lyuk, hiszen egy nagyon intenzív, és igazi klasszikusnak számító képregényről van szó, amely eredetileg a 90-es években jelent meg Charles Burns-től.
TOVÁBB →
Azt már az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok nagy novella rajongó. Szeretek elmélyedni egy-egy történetben, belesüllyedni a leírásokba, merengeni a történéseken. Egy novella esetében sokszor nincs erre lehetőség, csupán egy szeletet kapunk egy ötletből, tömören, röviden, velősen. Többször belefutottam már olyan esetbe, amikor olvastam ebben a műfajban, hogy mire belendült volna a cselekmény és felkeltette az érdeklődésemet, vége szakadt, én pedig ott maradtam kíváncsian. A hiba pedig nem feltétlen a történetben volt, egyszerűen ilyen a novella és ehhez bevallom, nagyon nehezen tudok alkalmazkodni. Veres Attila első regénye, az Odakint sötétebb hangulata, stílusa megalapozta számomra azt a bizalmat, hogy a többi irományát is a kezembe kell, hogy vegyem, ezért nagyon örültem, amikor újabb kötet megjelenését láttam. A borító szerelem volt első látásra, egyedül attól tartottam, hogy novellái nem elégítik ki a weird történetei iránti vágyakozásomat (hát, ennek a megfogalmazása is elég weird lett, hagyjuk is), de nem volt bennem kérdés, hogy elolvassam-e. Amikor a júniusi Book a Sloth Club dobozában megláttam a példányt, nem is bírtam magammal, egyből nekiültem olvasni és már az első novellájával rácáfolt az eddigi benyomásaimra a műfajt illetően.
Mit kezdesz szülőként a gyermekeddel, ha egyik pillanatról a másikra eltűnik, majd egy bizonyos idő múlva – lehetnek ezek napok, de akár hónapok is – előkerül, és számodra érthetetlen okokkal áll elő arról, hol volt és mit csinált? Ha innentől kezdve már szinte csak árnyéka önmagának és nem tágít elmélete mellől? Kész szerencse, hogy létezik olyan iskola, amely az ilyen problémás gyermekekre szakosodott, így az anyukák és apukák abban a hiszemben adhatják be fiaikat, vagy lányaikat, hogy ott meggyógyítják őket és normálisan, furcsa gondolatok nélkül kaphatják vissza őket. Csak arról nem tudnak, hogy ezek a fiatalok igazi otthonuknak az eltűnésük alatt bejárt különös világokat tekintik, ahova minden vágyuk, hogy egyszer visszatérhessenek.
Mindig is érdekelt a Gyatlov-rejtély, mellyel már számos fórumon foglalkoztak, de valahogy egyik sem ragadta meg annyira a figyelmemet, illetve olyan furcsa irányból próbálták megközelíteni, hogy nem akartam belevetni magam a 9 túrázó tragikus, ám annál rejtélyesebb történetébe. De jött Donnie Eichar: Halálhegy című dokumentumregénye, melynél már abszolút úgy éreztem, ez lesz az, melynek hitelt adok és elolvasom, ő mit tud mondani az eseményekről. Igaz, nem amerikai szerzőtől várná az ember a titok nyitját, ez a könyvben is felmerül jó néhányszor: mit akar épp ez az úriember vájkálni az oroszoknál, ám úgy gondolom tisztességes és rendkívül alapos munkát végzett ahhoz, hogy ezt felhánytorgassuk neki.
Josh Malerman 