Két klasszikust egy csapásra, avagy belekezdtem A Dűne és az Alapítvány sorozatba

Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

TOVÁBB →

Lélektani dráma és kísértettörténet ötvözete | Sarah Waters: A kis idegen

Azt hiszem sikerült elkiabálnom azt az anno tett felelőtlen kijelentésemet, hogy könyvön nem lehet félni, bár ezt már azóta feszegette is néhány példány, de most, Sarah Waters: A kis idegen olvasása közben eljutottam arra a pontra, amikor is megkérdőjeleződött számomra, mi az isten nyiláért olvasok én horrort (jelen esetben kísértettörténetet), főként akkor, amikor éjszakába nyúlóan egyedül vagyok egy babával és egy nyámnyila kutyával. :D Komolyra fordítva a szót, ez a regény nagyon érdekes olvasásélményt jelentett, most nem csupán az ijesztegetéseire gondolok, hanem az egészre visszatekintve, ugyanakkor nem tudok elmenni amellett a tény mellett, milyen kis sunyi és alattomos módon hozta rám a frászt, melynek köszönhetően  megtanultam éjszaka fénysebességgel közlekedni a lakásban. (Megjegyezném, helyzetemet az sem könnyítette meg, hogy olvasásával egy időben néztük meg a Hereditary című filmet, melynek jeleneteiből, illetve a könyv egyes részeiből gyúrt koktél igazán jó táptalajul szolgált az olyan horrorra érzékeny lelkűekre, mint amilyen jómagam is vagyok.)

Az 1940-es évekbe kalauzol el bennünket a könyv, ahol dr. Faraday-t egy egyre jobban lepusztult családi birtokra, Hundresd Hallba hívják, ahol annak idején még az édesanyja is szolgált. A több, mint kétszáz éves, monumentális épület előhívja a doktor emlékeit, ám az egyre kihaltabb és hanyatló ház csak árnyéka régi önmagának, tulajdonosai, az anya, valamint fia és lánya igyekeznek fenntartani és megbírkózni a társadalmi változásokkal, ám próbálkozásuk egyre inkább kudarcba fullad. Idővel azonban mégsem ez fogja jelenti számukra a legnagyobb problémát. TOVÁBB →

Igazi téli olvasmány | Eowyn Ivey – A hóleány

Nos igen, még mindig nem érkezett el a leányzó megszületésének időpontja, így újfent írogathatok Nektek kedvemre. :)

Több éve már, hogy elhatároztam, a tél folyamán magamhoz veszem Eowyn Ivey: A hóleány című regényét, de valahogy csak sikerült kikerülnie a látószögemből annyira, hogy a tél éppen elmúljon és vele együtt a hangulatom is a könyvhöz. Ugyanis ez az a tipikus mű, amelyet el sem tudnék képzelni más évszakhoz kapcsolódóan, egyértelműen a takaróba bebugyolált, teázós esték azok, amelyek összeegyeztethetőek részemről, ha rá gondolok. Az igazi, teljes élményt még a hóesés adta volna az olvasásához, de manapság nem sok ilyen nap jut osztályrészül (mondjuk ahogy kiolvastam, kaptunk némi hópelyhet, úgyhogy nem lehet panaszom :D).

Már rögtön az elején magával ragadott a történet, mely szerint Jack-et és Mabelt az 1920-as évek Alaszkájában ismerjük meg, akik ezen a hideg és vadregényes tájon telepettek le, hogy nyugodt és önfenntartó életet teremthessenek maguknak. Tipikus vadvidéken fekszik a házuk, távol a várostól, mely mellett közvetlenül ott kezdődik az erdő és csak jóval odébb található bárki más család birtoka. Sajnos nem adatott meg nekik, hogy gyermekeket tudjanak felnevelni, pedig ez volt minden szívük vágya, de ettől függetlenül egymás iránti szeretetük töretlen. Egyik önfeledt estéjük nyomán az első nagy hóesésben építenek egy hógyermeket, akinek sálja és kesztyűje másnap nyomtalanul eltűnik, mindössze apró lábnyomok maradnak utánuk a hóban. A rá következő hetekben pedig egy rejtélyes szőke kislány tűnik fel az erdőben, de egyikőjük sem meri biztosan állítani, hogy amit látnak, az valós. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a küszöbükön és be nem mutatkozik Faina-ként, innentől kezdve pedig próbálják megérteni, hogyan lehetséges mindez és minden együtt töltött pillanatot kincsként kezelnek, amit a titokzatos és különleges kislány társaságában tölthetnek, mintha csak a saját gyermekük lenne. De ezen a helyen a dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak, és amit végül megtudnak a lányról, mindannyiukat megváltoztatja.

Ebben a népmesére épülő könyvben minden varázslatos és elbűvölő, nem csoda hát, hogy első pillantásra úgy éreztem, ezzel a regénnyel hazaértem. Annyi biztos, hogy elengedhetetlen hozzá a megfelelő közeg és hangulat, amiben olvassa az ember, de onnantól kezdve már tudható, hogy nem lehet vele mellélőni. Bájos, már-már mesébe illő, ugyanakkor egy kedves családi történet, ahol életük alakulásába és lelki világukba merülhetünk el. De ne higgyétek, hogy egész végig cukormázba mártott cselekményt kapunk, vannak bizony szomorú, keserédes, vívódó és magányos pillanatok, mely megrepesztik az idilli mese burkát és életközelibbé teszik az egészet.

A szereplők egytől-egyik zseniálisan kidolgozottak és akinél kell, nagyon jól megfigyelhető a karakterfejlődés, mondanom sem kell, remekül alakítja és gyúrja ezeket az írónő. Nagyon nehéz helyzetben lennék, ha egy kedvencet kellene közülük kiválasztanom, a maguk módján mindenki kivételes és remekül megalkotott, gyengepontjaik ellenére is, hiszen ezek teszik őket emberibbé és valósághűbbé, mely elengedhetetlen is ebben a mesei keretben.

Egy szó, mint száz, igazi szépirodalmi mű a szó minden értelmében: egy csipetnyi csodával és mesével, hozzá jó sok szeretettel, érzelemmel, emberséggel, ugyanakkor a valóság kegyetlensége is meg tud mutatkozni és az ezek között húzódó kontraszt adja sajátosságát és egyediségét.

Eowyn Ivey - A hóleány

Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti cím: The Snow Child
Eredeti megjelenés éve: 2012
Oldalak száma: 340

Melyik szeretted mellé állj? | Tom Rob Smith – A tanya

Egyik este teljesen véletlenül került ez a könyv a látókörömbe, de ahogy elolvastam a fülszövegét, azonnal megvett magának: nem árul el sokat, de amit leír, teljes mértékben magával ragad és nem hagy nyugodni egészen addig, amíg kezedben nem tarthatod magát a regényt. Nem volt kérdés hát, melyik könyv fog megjelenni néhány társával a karácsonyfa alatt, de abban is biztos voltam, hogy Tom Rob Smith: A tanya lesz a sorban az első, amelynek nekifogok.

Daniel szülei, nyugdíjas életük kiélvezése gyanánt vásárolnak egy tanyát Svédország távoli, eldugott részén. A férfi legalábbis ebben a hitben él, de az ominózus telefonhívással egy csapásra minden megváltozik. Melyiküknek higyjen? Mi a fene folyik itt? Válaszokra van szüksége, melyeket anyja kezdi el megadni számára, aki se szó, se beszéd felkeresi őt és azt kéri, hallgassa végig a történetét, melyet a legelejétől fogva fog elé tárni, a magával hozott bizonyítékokkal egyetemben.

“Az anyád… Nincs jól, mondja neki az apja. Képzelődik – borzasztó, iszonyatos dolgokat…”

„Minden, amit az az ember mondott, hazugság. Nem vagyok őrült… Nem orvosra van szükségem. Hanem a rendőrségre…”

„Semmi sem igaz abból, amit állít…”

„Ha nem vagy hajlandó hinni nekem, akkor többé nem vagy a fiam…”

Több szempontból is zseniális ez a könyv. Egyrészt Daniel azt hiszi, minden megfelelően és boldogságban zajlik a szülei között, hiszen gyermekkorától fogva egy árva veszekedésnek, vagy erőteljesebb hangerőnek sem volt tanúja a családi fészekben, ők hárman tökéletes harmóniát alkottak, akiknek más rokonra nincs is szükségük (az más kérdés, hogy nem is volt). Most pedig idejön az édesanyja és olyanokat állít, ami mindezzel az idilli életükkel összeegyeztethetetlen. Ennek ellenére meglepő objektivitással képes befogadni az információkat, mely nem befolyásolja az olvasókat sem, önmagában nem terel egyik fél igaza felé sem, meghagyja nekünk ezt a szabadságot, hogy ítélkezzünk és válasszunk. TOVÁBB →

Charlie N. Holmberg – A ​papírmágus (A papírmágus trilógia 1.)

covers_435879Mi lett volna, ha… Ez az a gondolat, mely Charlie N. Holmberg – A papírmágus című, a sorozat első köteteként megjelent könyvnél újra és újra megfogalmazódott bennem. A papírmágia eleve olyan témakörnek tűnt, melyben nagyon sok a potenciál még akkor is, ha young adult regényről beszélünk, bár a maga 232 oldalával hamar világossá vált, hogy nem egy Harry Potter szint lesz az elvárt részemről.

Minden nagyon impozánsan indul ebben a regényben. Első benyomásként már maga a borító is gyönyörű szép lett, a főszereplő végzős diáklány, Ceony Twill, valamint a kicsivel később felbukkanó tanító, Emery Thane is nagyon szimpatikus és jól felvezetett volt karakteri szempontból. A lány évfolyamelsőként végzett a varázslóképző iskolában és a minden bizonnyal tekintélyesnek mondható fémmágiára szeretett volna „szakosodni”, de végül a papír jutott neki, mint anyag, amivel varázsolhat. Thane mágushoz kerül, akinek különös személyisége ellenére sikerül rávilágítania a lány számára, hogy a papírmágia nem csak hasztalan varázslás, hanem igenis összetett és nem csupán csodálatos, de egyben komoly dolgok vihetőek végbe vele.

Mi lett volna, ha varázslatosabb lett volna

Az elején úgy éreztem, inkább egy gyorstalpalót kapunk abból a közegből, amiből kiragadta az író a szereplőket és a sorsuk alakulását. Mivel végzős diákról van szó, igazából nem is érdemes már magát az oktatási rendszert jellemezni és jobban kibontani, gondolom ezért is esett a választás erre az időszakra, pedig a különféle anyagok mágiája pont nem olyan, amit normál regény esetében hamar le lehet tudni, hogy aztán ugorhassunk a lényegre. Főként, hogy néhány anyag esetében csak egy-egy mondat erejéig utal rá, hogy létezik olyan is.

Még ha kezdetben a gyors felvázolással és a mágus házának bemutatásával megteremti a hangulatot ehhez a varázslatos világhoz (pláne, hogy az 1900-as években játszódik, mekkora potenciál!), számomra a későbbiek folyamán egyre inkább tűnik el ez a varázslatos feeling, mivel abszolút a cselekményekre és a mozgalmasságra fókuszál, pedig varázslás is akad bőven. A világfelépítéssel, illetve magával a korszakkal többet illett volna foglalkozni, növelve a leírásos részeket. TOVÁBB →

Patrick Lee – A futó

patrick-lee-afutoLágy zene szólt a háttérben, miközben halkan szuszognak mellettem. Bágyadt, ködös idő volt odakinn, a távolban csupán egy kisgyermek sírása harsant fel, de röviddel utána el is halt és immár újra  visszahódította uralkodó szerepét a csend a délelőtt további részére, mindezzel tökéletes közeget teremtve a Patrick Lee által papírra vetett, A futó címet viselő regényének elkezdéséhez. A történetnek, melyben az író bemutatja nekünk Sam Dyrdent, az éppen éjszakai futását végző, már az első sorokban reményvesztettnek tűnő embert, akinek személyisége hátterében egy baleset áll, melynek köszönhetően családjától megfosztva kénytelen élni, munkájából visszavonultan. Valaha a különleges erőknél szolgált kiváló katonaként, – na jó, ez kicsit súrolja a klisé határát – de jelenleg semmi nyoma nem látszik ennek. Egészen addig, amíg egy tizenkét éves kislány neki nem rohan egy csapat férfitól való menekülése közben és valamilyen oknál fogva el nem kezd segíteni neki az elrejtőzésben. Nagy nehezen sikerül maguk mögött hagyniuk egy szusszanásnyi időre az üldözőket, ám a lánynak nem sok ideje marad a magyarázkodásra. Rachel nem emlékszik semmire, csak arra, hogy fogva tartott helyéről sikerült valahogy megszöknie és veszélyben forog az élete, ezért Sam immár célt találva sivár életének segíti további sikeres szökésében. Azonban hamar kiderül, nem is lesz olyan egyszerű, hiszen profikkal állnak szemben. Na meg az is, hogy Rachelnek különleges képesség birtokában van. TOVÁBB →