Az egyik legszívbemarkolóbb dolog betegségekről olvasni, hiszen csupán tehetetlen szemlélődőként nyerhetünk bepillantást valaki szenvedésébe, illetve harcába. De mégis rettentő fontosak ezek a könyvek, egyrészt megismertetnek bennünket velük, bemutatják magát a betegség természetét, tüneteit, lefolyását, hogyan segíthetünk, miképp viszonyulhatunk a betegekhez, illetve hogy lehet megbírkózni vele, vagy éppenséggel mi az, amit nem lenne szabad elkövetni ilyen esetben. Másrészt rámutatnak arra, mennyire szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akik egészségesek vagyunk és hogy igenis értékelni kell ezt az alapvetőnek hitt állapotot, mert mulandó. Emlékeztetnek rá és egy kicsit helyrebillentenek, hogy az általunk “hatalmas” problémának vélt dolgok, mint például az, hogy épp nem jön elég lájk a készített képünkre, vagy pont lecsúsztunk egy kihagyhatatlan kacat akciójáról mennyire eltörpülnek az igazán fajsúlyos problémák mellett, jelen regénynél maradva pl. amikor kiderül, hogy nem tudod megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Neal Shusterman: Az óceán mélyén címet viselő regénye bemutatja, hogy egy kamasz fiú hogy birkózik meg a nagyon alattomos skizofréniával.
Caden Bosch éli hétköznapi életét, szerető család és barátok veszik körül. A fiú egyszercsak egy kalózhajón találja magát, furcsábbnál furcsább körülmények közepette. Ezen a fiún fokozatosan hatalmasodnak el a paranoid gondolatok, szüleihez fordul, mert szerinte meg akarják ölni. A hajó kapitánya és a fedélzeten lévő papagáj is igyekszik megnyerni magának a fiút, hogy a másik ellen fordulva átvegye a hajón az irányítást. A fiúnak állandóan mozgásban kell lennie, nem bír megnyugodni és ha nem elég ijedt amúgy is, megijeszti az elméjében bekövetkezett változás. A hajó nekiindul útjának, de az, hogy hol fog kikötni végül, csakis Cadenen múlik. Aki már többé azt sem tudja, mi a valóság és mi a képzelet a gondolatai között. TOVÁBB →
Sokszor elegendő ismernem az írót, vagy az írónőt, hogy biztos legyek abban, hogy tetszeni fog az adott regény. Többször megfelelően figyelemmegragadó a könyv fülszövege ahhoz, hogy egy kiváló olvasmányra leljek. Néha az első fejezet, vagy rész az, ami biztosítja, hogy jó úton járok egy újabb kedvenc történet avatásához. Előfordul, hogy a cselekmény megbolondítása, folyama miatt jut hely valaminek a szívem valamely csücskében. Megesik, hogy az alkotás vége lesz, ami annyira észbontóra sikerül, hogy napokig elkísér a mindennapokban, amit olvastam és nem hagy nyugodni. De van, amikor elég pár kezdő mondat ahhoz, hogy tudjam: hazaértem. Ali Benjamin könyve, a Suzy és a medúzák ezt adta nekem.
Patrick Ness íróval még a Chaos Walking trilógia vonatkozásában találkoztam először – melynek befejező kötete a mai napig várat magára a könyvtáramban, persze nem mintha olyan rossz lett volna a széria, egyszerűen csak nem találtunk azóta egymásra, nem kapott el az érzés, hogy mihamarabb elolvassam -, akkor lebilincselt az az írói fantázia, mellyel ezt a világot és ezt a közeget megalkotta, így ha valami, akkor ez biztosan nagy erőssége az alkotónak. Ezért örültem meg nagyon, amikor a Szólít a szörny filmet megnézve láttam, hogy a könyv az ő nevéhez is fűződik.