A japán irodalom iránti megszállottságom kezdete | Híragi Szanaka: Az ​elvesztett emlékek lámpása

Van valami különleges, szinte mágikus hangulata a japán irodalomnak, ezt már Ishiguro esetében többször is megtapasztalhattam, de mellette ott vannak azok a rövid történetek is, mint például a Mielőtt a kávé kihűl sorozat, A Kamogava Kifőzde, A ​Telihold kávézó és társai, amelyek egyszerre tűnnek könnyed, gyors olvasmányoknak, érzelmi mélységük mégis nagy horderejű, cselekményük egyenesen magával ragadó. Az ​elvesztett emlékek lámpása is ezeknek a röpke, mégis lebilincselő köteteknek a táborát gyarapítja az írónő, Híragi Szanaka első magyarul megjelent regényeként, és bár az ehhez hasonló művekkel való ismerkedésem még csak most vette igazán kezdetét, azt biztosan állíthatom, hogy ez a könyv ott marad a legjobbak között.

TOVÁBB →

Sharon Guskin: A felejtés ideje

Tulajdonképpen sosem foglalkoztatott, mi történik velünk a halálunk után, nem mondanám azt sem, hogy hinnék a reinkarnációban, nem is emiatt keltette fel az érdeklődésemet A felejtés ideje, maga az alaptörténete tett kíváncsivá. Egy négyéves kisfiú, aki állandóan haza szeretne menni, az anyukáját hiányolja, miközben az édesanyja ott van vele. Az igazi otthona kell neki, az ottani dolgaival, nem azok, amik jelenleg körülveszik. Ráadásul olyan dolgokat tud, amikkel az anyja sosem ismertette meg: kívülről fújja a gyíkok neveit, mesél a Harry Potterről, fegyverekről, arról, hogy víz alá nyomták a fejét, amíg már nem kapott levegőt.

Ehhez képest a regény úgy indul, hogy egy tengerparton vagyunk, ahol két ember megismerkedik egymással, jól érzik magukat, majd a következő fejezetben egy professzor párbeszédének leszünk tanúja, amit egy orvossal folytat, mégpedig a férfi betegségéről, az afáziáról, mely a kommunikációs képességek fokozatos zavarát és leépülését okozza a pácienseknél. A cselekmény ezek után viszont már szépen kikristályosodik, belecsöppenünk az anya (aki a tengerparti affér egyik résztvevője volt) és a fia, Noah életébe és hétköznapjaiba, melyet a fiú említett furcsaságai nehezítenek meg. Mellette pedig a professzor személye lesz az, aki azokat a gyerekeket kutatja, akik emlékeznek előző életükre. Az anya kétségbeesett próbálkozásában – hogy végére járjon fia betegségének – fordul a pszichiáterhez, a reinkarnációban, mint olyanban nem hisz, inkább egy tényleges diagnózist vár. Ahogy ezek a kezdetben teljesen különálló szálak összefutnak, majd egységet alkotnak, nekem nagyon szimpatikus volt, jó érzékkel írta meg a könyv szerzője, mikor és hogyan találkozzanak egymással a szereplők egy közös cél érdekében. TOVÁBB →

Thrillerek, amiket szerettem olvasni

Mondhatni gombamód szaporodnak napjainkban a thrillerek, azon belül is főként a pszicho-thriller fut nagyon, szerintem mindenki – aki kicsit is követi a könyvmegjelenéseket – tud mondani kapásból ötöt, ami mostanában jelenik meg. Talán most jutottam el oda, hogy már én is kicsit megcsömörlöttem ebben a tengernyi történetben, így már nem kapom fel minden egyes példányra a fejem, mert bizony nem mindegyik tud újat mutatni. Szerencsére a legutóbbi választásaim jónak bizonyultak, elég, ha csak visszalestek az előző bejegyzésemhez, ugyanis az abszolút csúcsot jelentette számomra a No exit. Na de mellette azért voltak még érdemleges és jól megírt thrillerek, amik a kezeim ügyébe kerültek, ebben az irományban ezekről mesélek. TOVÁBB →

Fájdalmasan gyönyörű | Ali Benjamin – Suzy és a medúzák

Sokszor elegendő ismernem az írót, vagy az írónőt, hogy biztos legyek abban, hogy tetszeni fog az adott regény. Többször megfelelően figyelemmegragadó a könyv fülszövege ahhoz, hogy egy kiváló olvasmányra leljek. Néha az első fejezet, vagy rész az, ami biztosítja, hogy jó úton járok egy újabb kedvenc történet avatásához. Előfordul, hogy a cselekmény megbolondítása, folyama miatt jut hely valaminek a szívem valamely csücskében. Megesik, hogy az alkotás vége lesz, ami annyira észbontóra sikerül, hogy napokig elkísér a mindennapokban, amit olvastam és nem hagy nyugodni. De van, amikor elég pár kezdő mondat ahhoz, hogy tudjam: hazaértem. Ali Benjamin könyve, a Suzy és a medúzák ezt adta nekem.

„A medúza, ha elég sokáig figyeljük, egyre inkább egy dobogó szívre kezd hasonlítani. Nem számít az sem, melyik fajról van szó: a vérvörös Atolla a villogó szirénafényével, vagy az, amelyik egy fodros-virágos kalaphoz hasonlít, és a majdnem teljesen átlátszó holdmedúza, az Aurelia aurita is. A lüktetésük az oka: ahogy hirtelen összehúzódnak, majd elernyednek. Mint valami kísértetszív – egy szív, amin átláthatunk egy másik világba, ahol mindaz rejtőzik, amit valaha is elveszítettünk.”

Az első pillanattól kezdve imádtam Suzy-t. A lányt, aki még csak tizenkettő éves, de intelligenciájában messze túlszárnyalja korabeli társait, aki rengeteg mindent tud a világról, amit mások nem. Csak éppen azt nem, hogy a barátnője, Franny élete miért ért olyan hamar véget, miért fulladt vízbe, amikor kiváló úszó volt. Ráadásul éppen akkor, amikor kapcsolatuk a legmélyebb pontjára sodródott. A gyásztól vezérelve elméleteket gyárt, melyek a lány halálát okozhatták, kutatása közben a megfelelő szakembert is szeretné felkeresni, aki válaszokkal szolgálhat neki, megnyugtatva így bűntudattól dobogó szívét, hiszen

„az nem lehet, hogy a dolgok néha csak úgy megtörténnek.”

TOVÁBB →

Kézbe venni és megszeretni | Jessie Burton – Múzsa

Két éve ismerkedtem meg Jessie Burton írói stílusával, amikor A babaház úrnője címet viselő első regényét olvastam. Már a könyv borítójára pillantva érzékelhető volt számomra, hogy valami különleges világba nyerhetek betekintést, a megérzésem pedig helytállónak minősült. Meglepően egyedi történetet kaptam akkor az 1600-as évek végének korszakából, melynek hangulatát remekül megragadta az írónő. Remek női főszereplő karaktert mutatott akkor be az olvasók részére, a női sors és szabadságvágy kérdéskörét körbejárva és szemléltetve.

Második regénye, a szintén gyönyörű borítóval rendelkező Múzsa ismét történelmi alapokra helyezi a hangsúlyt, két idősíkon: egyrészt 1967-ben vagyunk, Londonban, másrészt pedig Spanyolországban, az 1930-as években. Na de mi köze egymáshoz a két korszaknak? Látszólag csak egy festmény, de mint később kiderül, ennél jóval többről van szó.

Az 1967-es idősík főszereplője a Trinidadból származó Odelle, aki állást kap egy galériában gépírónőként. A főnöknő, Marjorie Quick a pártfogása alá vonja a lányt, akinek felkelti éreklődését, hogy az egyik hozzájuk érkező festmény, egy bizonyos Isaac Robles nevezetű spanyol festő műve mekkora hatást gyakorol az idős hölgyre. Ahogy néhány dolog kiderül a festménnyel kapcsolatban, úgy lesz egyre titokzatosabb és árnyaltabb a kép, melyet Odelle igyekszik felgöngyölíteni. Ezzel párhuzamosan a 30-as évek Spanyolországában Isaac Robles és húga történetébe érkezünk, akik egy gazdag, műkereskedő apával rendelkező családhoz kerülnek és így ismerkednek meg Olive-val, a fiatal lánnyal. Az apát lenyűgözi Robles első festménye, aki fel is karolja az ifjú tehetséget, de az eseményeket bonyolítja a spanyol polgárháború kitörése, melyben Isaac teljes mellszélességgel veszi ki részét.

TOVÁBB →

Timur Vermes – Nézd, ki van itt

nezdkivanittSokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, bár úton-útfélen dicséretbe botlottam vonatkozásában, azért valljuk be nem szívesen olvas az ember egy olyan diktátorról, mint amilyen Hitler is volt, hiába az állítólagos elismerés. Számomra még az is rátett egy lapátra, hogy féltem, a nagy humorkodás és szatíra jellege átesik a ló túloldalára, vagy másik eshetőségként előfordulhat, hogy éppen túlságosan kegyetlen és tömör lesz, beleszuszakolva és teletömve Hitler nézeteivel és gondolkodásmódjával, mely rányomja bélyegét a műre és elnyomja magát a cselekményt.
Aztán amikor rávettem magam és nekiálltam olvasni, szerencsére kellemeset csalódtam Timur Vermes – Nézd, ki van itt címet viselő munkájában, hiszen az előbb felsorolt aggályaimat – ha nem is maradéktalanul, de pont elégségesen – eloszlatta azzal, hogy azért többé-kevésbé egyensúlyban tartotta mind a humort, mind Hitler gondolatait és még egy derék történetet is sikerült kerekíteni belőle.

TOVÁBB →