Van valami különleges, szinte mágikus hangulata a japán irodalomnak, ezt már Ishiguro esetében többször is megtapasztalhattam, de mellette ott vannak azok a rövid történetek is, mint például a Mielőtt a kávé kihűl sorozat, A Kamogava Kifőzde, A Telihold kávézó és társai, amelyek egyszerre tűnnek könnyed, gyors olvasmányoknak, érzelmi mélységük mégis nagy horderejű, cselekményük egyenesen magával ragadó. Az elvesztett emlékek lámpása is ezeknek a röpke, mégis lebilincselő köteteknek a táborát gyarapítja az írónő, Híragi Szanaka első magyarul megjelent regényeként, és bár az ehhez hasonló művekkel való ismerkedésem még csak most vette igazán kezdetét, azt biztosan állíthatom, hogy ez a könyv ott marad a legjobbak között.
TOVÁBB →A japán irodalom iránti megszállottságom kezdete | Híragi Szanaka: Az elvesztett emlékek lámpása
Tulajdonképpen sosem foglalkoztatott, mi történik velünk a halálunk után, nem mondanám azt sem, hogy hinnék a reinkarnációban, nem is emiatt keltette fel az érdeklődésemet A felejtés ideje, maga az alaptörténete tett kíváncsivá. Egy négyéves kisfiú, aki állandóan haza szeretne menni, az anyukáját hiányolja, miközben az édesanyja ott van vele. Az igazi otthona kell neki, az ottani dolgaival, nem azok, amik jelenleg körülveszik. Ráadásul olyan dolgokat tud, amikkel az anyja sosem ismertette meg: kívülről fújja a gyíkok neveit, mesél a Harry Potterről, fegyverekről, arról, hogy víz alá nyomták a fejét, amíg már nem kapott levegőt.
Sokszor elegendő ismernem az írót, vagy az írónőt, hogy biztos legyek abban, hogy tetszeni fog az adott regény. Többször megfelelően figyelemmegragadó a könyv fülszövege ahhoz, hogy egy kiváló olvasmányra leljek. Néha az első fejezet, vagy rész az, ami biztosítja, hogy jó úton járok egy újabb kedvenc történet avatásához. Előfordul, hogy a cselekmény megbolondítása, folyama miatt jut hely valaminek a szívem valamely csücskében. Megesik, hogy az alkotás vége lesz, ami annyira észbontóra sikerül, hogy napokig elkísér a mindennapokban, amit olvastam és nem hagy nyugodni. De van, amikor elég pár kezdő mondat ahhoz, hogy tudjam: hazaértem. Ali Benjamin könyve, a Suzy és a medúzák ezt adta nekem.
Két éve ismerkedtem meg Jessie Burton írói stílusával, amikor A babaház úrnője címet viselő első regényét olvastam. Már a könyv borítójára pillantva érzékelhető volt számomra, hogy valami különleges világba nyerhetek betekintést, a megérzésem pedig helytállónak minősült. Meglepően egyedi történetet kaptam akkor az 1600-as évek végének korszakából, melynek hangulatát remekül megragadta az írónő. Remek női főszereplő karaktert mutatott akkor be az olvasók részére, a női sors és szabadságvágy kérdéskörét körbejárva és szemléltetve.
Sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, bár úton-útfélen dicséretbe botlottam vonatkozásában, azért valljuk be nem szívesen olvas az ember egy olyan diktátorról, mint amilyen Hitler is volt, hiába az állítólagos elismerés. Számomra még az is rátett egy lapátra, hogy féltem, a nagy humorkodás és szatíra jellege átesik a ló túloldalára, vagy másik eshetőségként előfordulhat, hogy éppen túlságosan kegyetlen és tömör lesz, beleszuszakolva és teletömve Hitler nézeteivel és gondolkodásmódjával, mely rányomja bélyegét a műre és elnyomja magát a cselekményt.