Amikor a posztapokaliptikus műfaj találkozik a Piroskával és a farkassal | Christina Henry: Piros

Gyengéim a mese-adaptációk, akár klasszikus, akár népmeséről legyen is szó, pláne, ha baljósabb, sötétebb hangulattal élesztik fel és nyúlnak hozzá az eredeti történethez, az pedig csak hab a tortán, ha mindezt a sci-fi vagy a disztópia közegébe elhelyezve teszik. Már amikor eredeti nyelven megjelent, akkor szemeztem Christina Henry regényével – amely a Piroska és a farkast bolygatja meg és gondolja újra -, így nagyon örültem neki, hogy érkezik magyarul is, Piros címmel, hiszen pont egy ilyet történet a kedvencem: posztapokaliptikus, sci-fivel átitatott, kellőképpen horrorisztikus, így jó esély volt rá, hogy nem fogja az írónő elfinomkodni a cselekményt és egy izgalmas adaptációt kaphatunk.

Az alaptörténet szerint van nekünk egy Piros névre hallgató, piros kapucnis lány, aki próbál túlélni a világban, miután egy járvány miatt a lakosság megtizedelődött, a hatóság pedig igyekszik karanténtáborokba zsúfolni a megmaradt egyéneket. Célja, hogy árkon-bokron átvágva eljusson a nagymamájához, mivel úgy gondolja, eléggé szegregált helyen lakik ahhoz, hogy megmeneküljön attól a káosztól és pusztulástól, amely általánosan jellemző a településeken, és ez lehet az egyetlen esélye arra, hogy viszonylag normális életet élhessen.

TOVÁBB →