Sosem egyszerű kiválasztani a hatalmas könyvhalomból azt a példányt, amit következő olvasmányként megcélzok. Ezért örülök, amikor egyszer csak rátalálok pl. egy trailerre, ami annyira felkelti az érdekődésemet, hogy rögtön rá is keresek a könyvre, amely alapján megalkották a jövőre mozkba kerülő filmet és hopp, éppenséggel meg is találom a könyvtáram legmélyén, elfeledve. Hát így kezdtem neki Jeff VanderMeer Expedíció című regényének (kicsit barátságosabb címet kapott az eredeti verziónál :))
Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.
Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.
A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.
Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.
Jeff Vandermeer Déli Végek-trilógiájának az első kötete szépirodalmi magasságokba emelkedő, sodró lendületű, mélyen elgondolkodtató sci-fi, ami az ismeretlennel való szembenézésről szól. Mind a világban, mind magunkban legbelül.
Nem szoktam fülszövegeket egy az egyben átemelni egy értékelés során, de úgy gondolom ennek a könyvek ez a bemutatása olyan komplex, mindent felölelő, hogy most az egyszer maradhat (kivéve azt a tényt, hogy volt még egy 5. tagja is a mostani expedíciónak, de a rá vonatkozó részt majd elolvassátok, miért nem került bele). TOVÁBB →
A regényekhez alkotott illusztrációk és képek a legingoványosabb talaja a könyvek világának. Persze semmi esetre sem a gyermekkönyvekre gondolok, hiszen ott adja magát a könyebb megérthetőség végett a kiegészítő rajzok, esetleg fényképek jelenléte. De amikor az ifjúság és a felnőtt közönség a célcsoport, bizony csínján és körültekintően kell eljárni velük, hiszen az irományokat pont azért szeretjük, mivel saját magunk által szőtt fantáziabirodalmat hozhatuk létre és bontakoztathatuk ki és senki sem befolyásol a folyamat közben, nem kapjuk kézhez a fix karaktereket. Ransom Riggs viszont meglépte ezt a merész lépést és a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei nevet kapó művében elénk tárta ezeket a különleges gyermekeket, illetve a regény néhány pillanatát fotók formájában. Hogy mindez pozitív vagy negatív irányba döntötte-e az értékelés mérlegét, továbbolvasva megtudhatjátok.
Könyvet olvasni többek között azért is szeretünk, mert ilyenkor a papírlapokba (illetve az ebook olvasónkba) mélyedve élhetünk át egy teljesen más életet, akár világot valaki másnak/másoknak a szemszögéből. Sokan ezért is szeretik a fantasy regényeket, mert ilyenkor olyan dolgoknak is a tanúi lehetnek, amelynek alapesetben nem. Én valahogy mégis jobban vonzódom azokhoz az alkotásokhoz, melyek földhöz ragadtabbak, úgymond emberibbek – ahol nincsenek szörnyetegek, természetfeletti lények, „csak” emberek – az más kérdés persze, hogy átvitt értelemben mégis jelen lesznek természetükből fakadóan, csak épp nincs agyaruk, csápjuk vagy ehhez hasonló.
Nem vagyok egy cirkuszba járó típus, gyerekként iszonyatosan féltem a bohócoktól, bár úgy érzem ezen már sikeresen túltettem magam idős fejjel, valahogy mégis mindig kimaradt számomra ez az attrakció, pedig mostanában talán még kedvem is lenne megnézni, amiben körülbelül harmadennyi évesen volt csak részem.