A 2024-es év végéhez közeledve végre sikerült eljutnom oda, hogy teljes mértékben ráálljak King regényeire, és mindig becsempésszem az aktuális olvasmányaim sorába. Bár a lista még rettenetesen hosszú, és egyáltalán nem egyszerű ennyi év munkásságát csak úgy beszerezni (főleg, ha az ember a szépérzékét nem hajlandó mindenáron beáldozni az olvasás oltárán, és inkább a reménykedő várakozásra áll át, ugye… :)), azért szerencsére van így is miből szemezgetni.
A Tortúrán felbuzdulva ismét egy korai történetéhez nyúltam: a Borzalmak városa, második regényeként, eredetileg 1975-ben jelent meg (nálunk a legelső kiadásra 1991-ben került sor). Főgonoszként ezúttal vámpírokat kapunk, a klasszikus félelmetes szörnyfajtaként, mindenféle csillogástól mentesen. Volt egy hangyányi fenntartásom emiatt, mert az utóbbi időben egyrészt elcsépelt, másrészt teljesen eltorzult és kifordított kép alakult ki ezekről a természetfeletti lényekről, ám ahogy belemerültem a fejezetekbe, köddé vált mindenfajta ellenérzésem, sőt, visszaadta abbéli hitemet, hogy igazából lehet borzongani a vérszívóktól, csak a megfelelő, egyáltalán nem finomkodó kezekből kell kikerülniük.
TOVÁBB →
Mindig érdekes dolog számomra a régmúlt időket idéző hangulattal áthatott könyvek olvasása, amikor is betekintést nyerhetünk múltunk egy-egy szegletébe; avagy hogyan is éltek régen az emberek, milyen szokásaik voltak, milyen szabályok, etikettek, öltözködési stílusok voltak jelen mindennapi életük során. Gail Carriger-nek hála a Napernyő Protektorátus sorozatával teljes mértékben kiélhetem eme vágyamat, ráadásul nem is akármilyen történetekkel!
Előző blogbejegyzésem folytatásaként akkor következzen Justin Cronin – A szabadulás trilógia második kötete, mely A Tizenkettek elnevezést viseli, hivatkozva azokra a fertőzöttekre, akikkel – ahogy az első részben értesültünk róla – útjára indult a borzalom és a pusztulás, melynek köszönhetően a népesség majdnem egésze odaveszett. Az Első Kolónia ugyan talpon maradt és jól elvolt falai között, de mint az lenni szokott, ez a fajta életmód, a megrekedtség és bezárkózottság nem mindenkinek fekszik, ezért néhányan felkerekedtek, hogy leszámoljanak az ellenséggel.
A természetfeletti lények majdhogynem annyi formában és alakban jelennek meg, ahány mű szól róluk, példának okáért vegyük a vámpírokat. A klasszikustól a modernig minden formában és közegben, illetve korban megtalálhatóak: valahol a háttérbe vonulva, néhol a figyelem középpontjában, másutt pedig elvegyülve az emberek világában, de ugyanígy megállják a helyüket a régmúlt időkben, a jelenben és a jövőben is. Egyik helyen teljesen érzéketlenek és közelebb állnak a szörnyeteg léthez, a másik alkotásban meg már szerelmesek lesznek és tökéletesen emberiek – leszámítva az élőlényekből való csemegézéseiket. Gondolom nem hat újdonság jelleggel, hogy manapság mennyire divatosak is lettek az emberséges példányok, ezért is jelentett üde színfoltot Justin Cronin – A szabadulás című trilógiájának első két kötete, melyek A szabadulás és A Tizenkettek elnevezést kapták, melyekben a vérszívókra sokkal inkább a szörny lenne a megfelelő szó.
Könyvsorozat újabb és újabb példányaira várni nem épp a legáldottabb állapot, ezért amennyire csak tudom igyekszem tűrtőztetni magam és szépen összevárni az egyes részeket, hogy egyben eshessek neki, ez a régebben kiadott könyveknél szerencsés helyzet, dehát a legújabb szerzeményeknél – amik ráadásul felettébb kíváncsivá tesznek – már nem ilyen rózsás a helyzet. Persze az elsőbe belekezdésnél még az a tényállás is felállhat, hogy nem lesz kellőképp jó, innentől fogva szépen türelmesen lehet várakozni a következőre.
XIX. század, csipkék, fodrok, ízléstelenebbnél ízléstelenebb kalapok, kravátlik, napernyők, bálok, gőzgépek, léghajók, tudósok – steampunk, gőzpunk, urban fantasy, és még dobálózhanék tovább a különféle jelzőkkel, amelyek Gail Carriger Soulless – Lélektelen című könyvét jellemzik. Egészen egyedi alaptörténetű művel van dolgunk, ahol egyszerre vannak jelen a régi idők sajátosságai a természetfeletti lények világával.