Akarva-akaratlanul is döntő szokott lenni néhány könyv elolvasásánál a róla alkotott vélemények felszínes áttekintése (szigorúan kihagyva a spoileres részeket!), mely alapján az ígéretes történet kap egy újabb löketet, egyfajta megerősítést, hogy bizony érdemes nekiállni. Nem volt ez másképp Patrick Ness Chaos Walking trilógiájának első darabja, a Kés a Zajban mű tekintetében sem. Bár szeretek úgy nekiállni többrészes sorozatoknak, hogy minden darabja megvan, itt most csupán az első részhez sikerült hozzájutnom, de mivel annyi pozitív és különleges jelzővel illették, gondoltam elkezdtem, legfeljebb majd’ megesz a fene, míg rátalálok a folytatásra. Na de nézzük, miért írom mégis az elolvasása után nyugalommal ezt a bejegyzést.
Itt van nekünk Prentissváros, amelyet csak férfiak lakják, valamint egy fiú, Todd, aki hamarosan szintén férfivá érik és a társadalmuk teljes körű tagjává válhat (az ő szemszögéből követhetjük figyelemmel a cselekményt). A dolog persze nem áll meg ennyinél, amúgy is nyomasztó életüket nehezíti a Zaj megléte, mellyel mindenki hallja mindenki gondolatait (még az állatokét is és fordítva), így titkoknak nincs helyük az életükben. Megtudjuk azt is, hogy magát a Zajt egy idegen néptől, a szpakkerektől kaptál el az emberek, ám különös módon az asszonyokat mind megölte, csak a férfiakat hagyta meg a gondolataik felszínre kerülésével együtt. A könyv a lehető legpontosabb elemzést adagolja számunkra a Zajról:
“A férfiak elméje ingoványos terep, a Zaj az agymenésük lüktető felszíne. A Zajban benne van az is, ami igaz és az is, amit csak hisznek vagy elképzelnek, a Zajban egy pillanatban hallhatod ugyanazt a dolgot és a szöges ellentétét. Persze ott van valahol az igazság is, de ha mindent egyszerre kapsz az agyadba, egyszerűen képtelenség megtalálni, mi az igaz és mi a képzelet. A Zaj a férfiakból kontroll nélkül ömlő gondolatfolyó. Kontroll nélkül pedig az ember csak káosz. Hömpölygő káosz.”
Ezen körülmények között tengeti életét Todd és várja szüntelenül, hogy ő is férfi lehessen, ám egy nap a város határában lévő mocsárhoz való elkalandozása után kutyájával, Ments-el Csöndre bukkan. Hamarosan pedig rá kell jönnie, hogy a számára felvázolt és valósnak hitt világuk csupán egy olyan kártyavár, melyet a történések és az igazság felszínre kerülése fokozatosan döntenek le, miközben ő pedig fokozatosan férfivé válik a veszélyekkel teli útján. A másik főszereplőről ennek a posztnak a keretein belül nem kívánok szólni, akkor és ott szembesüljetek vele, ha a kezetek ügyébe kerülne. :)
A könyvben az egyik legkülönlegesebb dolog a nyelvezete, mellyel még jobban tudja érzékeltetni azt a világot, ahol a Zaj beférkőzik az életükbe és szerves részükké válik. Szóismétlések, szavak részeinek elhagyása, ragozási furcsaságok, – mind-mind igyekeznek mássá tenni a történetet, amely kiemeli a többi közül és ezzel a tájszólás fajtával roppant módon sikerül is neki. Minden tiszteletem a könyv fordítójának, aki rá tudott jönni ezekre a szójátékokra és nem hajította el a művet az első oldal után!
A másik különleges dolog a történet felépítéséhez köthető. Megkapjuk kezdetnek az általam is felvázolt alaphelyzetet, majd ahogy egyre haladunk előre kiderül, hogy ezek közül bizony mindennek más magyarázata van és semmi sem olyan, mint gondoltuk, ahogy elhitették velünk. Ráadásul a címében is szereplő kés jelentésével kapcsolatban szintén elénk tárulnak a dolgok: miért tölt be olyan nagy szerepet és miért ruházza fel néha Todd tulajdonságokkal, mintha az is személy lenne. A fiú szavait és felismerését idézve lehet a legjobban jellemezni, milyen is ez a szituáció tulajdonképpen:
“Ennyi erővel galacsinná gyúrhatnám az általam eddig ismert világot és jó messzire elhajíthatnám.”
Tehát ez a két dolog az, amiért úgy gondolom, tényleg érdemes volt elolvasni a könyvet, tényleg megadtak egyfajta pluszt, ami egy eredeti történethez szükséges. Jogos a kérdés, hogy akkor miért is húzom a számat és miért nem maradok csendben beismerve, hogy ez a könyv úgy tökéletes, ahogy van? Mert számomra nem volt az. Az elején még nagyon szerettem (az említett okokból kifolyólag), de ahogy haladtunk egyre mélyebbre, egyre fogyott a lelkesedés. Nem az igazság megismerése nem tetszett, hanem annak a módja, ahogy hozzájutottak egy-egy információhoz, a túl hosszúúúúúra nyújtott feszültségkeltés. Főhősünk útja során fut és fut és fut és majdnem meghal és megtud valamit és fut fut és megtud valamit és majdnem meghal és fut és fut és fut és éhezik és szomjazik de csak fut és fut és harcol és fut és fut. Ahhoz képest, hogy 12 éves fiúról van szó a kondija 4 tökéletes emberével vetekszik, amennyit az egész könyv során produkál. Kicsit nagyon olyan benyomást keltett, mint néhány anime rajzfilm tipikus jelenete, amikor a szereplő ugrik valamerre, de ugyanolyan testhelyzetben marad és csak a háttér vibrál, majd percekig úgy is marad és csak jóval később érkezik meg a céljához. Az már csak hab volt a tortán, hogy az egyik főgonosz mennyi sérülést el tud viselni anélkül, hogy meghalna.
Emiatt nem is tudtam igazán értékelni a végén bekövetkező csavarokat, persze kíváncsi vagyok, kivel mi fog a továbbiakban történni és hogyan folytatja az író a sztorit, de nem fogom a falat kaparni, amíg meg nem lesz a második része.