Úgy érzem lassan kijelenthetem, hogy a disztópikus könyvek igencsak az érdeklődésem középpontjában állnak, hiszen több ilyen témájú regény átrágása után ez a legutóbb elolvasott példány, Lissa Price Testbérlők című műve is egy azok közül, amelyek a társadalom jövőjének egy negatívabb vízióját tárja elénk. Szinte bele sem olvastam a tartalmába, már egyből szembejött velem a reklámszövege: „Az Éhezők Viadala rajongók imádni fogják”, így már előre tudtam mire számíthatok a könyvet illetően, ráadásul ebből az is világossá vált, hogy az írónő nem fog megállni egy könyvnél ebből a témából (amit a befejezés aztán még jobban megerősített).

Ezúttal egy olyan világ kellős közepébe csöppenünk bele, ahol lezajlott egy háború, melyben bevetettek egy bizonyos spórás biológiai fegyvert, amely ellen ugyan létezett védőoltás, de nem állt rendelkezésre elegendő vakcina, így egy generációnyi felnőttet megölt, de megkímélte a többnyire beoltott gyermekeket és az időseket (akik átlagéletkora már jóval túlmutat a szokásoson). A törvényes képviselő nélkül maradt fiatalok így az utcára kerültek, kivétel akiket elfogtak és intézetbe zártak. Felmerülhet a kérdés igazából melyik opció a kevésbé rossz számukra, hiszen az utcán élőknek minden nap meg kell küzdeniük az életben maradásért, hogy legyen hol aludniuk, legyen mit enniük, ne rabolják ki őket, ne öljék meg őket és ne kapják el őket a marsallok, akik amolyan rendőri feladatokat látnak el. Ezzel szemben az intézet sem egy leányálom, ahol a rettenetes szigor és kegyetlenség mellett a fiatalok elvesztik szabad akaratukat, amolyan börtönhöz lehet leginkább hasonlítani.

Főhősünk Callie, aki árvaként az öccsével, Tylerrel és egy barátjával, Michaellel tengeti életét az utcán ebben a nehéz időben, amit ráadásul öccse betegsége is nehezít. Egyetlen úgymond kiútként az Elsőrendű Állomás testbankja szolgál, ahol a kamaszoknak azért fizetnek, hogy meghatározott időre birtokba vehessék a testüket az idősek. Helyzetük kilátástalansága miatt Callie is erre kényszerül, hogy valamivel jobb feltételeket teremthessem az öccsének, az első két bérlés rend szerint le is zajlik, ám a harmadiknál gond adódik: Callie magához tér a harmadik bérlés alatt egy idegen helyen, idegen emberekkel körülvéve. A lány próbálja tovább élni a bérlője életét, mintha mi sem történt volna, hogy megkapja az ígért fizetséget, de álmában sem gondolja, milyen bonyodalmak várnak még rá és hogy mindez csupán egy lihtos kezdés volt a későbbi történésekhez képest.

Ha már megkapta Az éhezők viadala utódjának címét, elengedhetetlen a párhuzam felállítása. Mindkettő könyvnél a  főhősnő szemszögéből éljük át az eseményeket, minkettő lány családcentrikus és képest bármit megtenni értük, valamint a szerelmi háromszögek is jelen vannak itt is, ahogyan a másiknál. Ám Callie karaktere már jóval szerethetőbb, mint Katniss-é,  nincsenek állandó hisztijei, még ha a megkésett reakciók nála is jellemzőek. A szerelmi szál, bár jelen van a műben, de csupán amolyan mellékszálként, nem csapong állandóan a gondolataiban ehhez, vagy ahhoz a fiúhoz, tehát nem olyan erőteljes (és néha már idegesítő), mint Katniss esetében. Cselekményekben viszont messze alulmarad, igaz, hogy csupán egy részt kaptunk eddig belőle, de az igazi izgalom a könyv háromnegyedénél kezdődik és nem is megyünk bele a részleteibe. Végig hiányoltam a hosszabb elemzéseket, leírásokat, a vége felé különösen. Egy ilyen történetet megfeleő belemélyülés hiányában csupán felszínesen lehet megismerni és ez így is lett, remélhetőleg majd a további részekben ezt pótolni fogja az alkotó.

Azonban egy másik sztorival is felállítható a párhuzam, ez pedig Hamupipőke története. Adott egy szegény lány, aki belekóstolhat egy kis időre a gazdagok életében, megismerkedhet egy gazdag fiúval, akibe még pluszba bele is szeret. Úgy éreztem, Callie amikor idő előtt felébredt még élvezte is, hogy a gazdag lány szerepébe bújhatott (később aztán be is igazolódik eme feltevésem). Ezzel pedig kicsit kizökkenünk az egész komolyságából, amíg vissza nem rántanak bennünket a kőkemény valóságba és megkezdődik a tervszövés ideje.

Az egész végén aztán szép kis csavart kerítenek a történethez, amely megadja a kezdő lökést a folytatáshoz, hát kíváncsi leszek milyen irányba megy el majd az írónő. Ami még számomra a befejezésnél furcsa volt, az az összegzés. A lány végiggondolja a történéseket és megkapjuk zanzásítva, mi miért történt és hogyan ért véget, kicsit olyan benyomást keltve ezzel, mintha hülyének nézné az olvasókat az alkotó, akik nem tudják magukban összerakni helyesen a megtörténteket.