Első találkozásom Neil Gaiman munkásságával – amikor is az Amerikai Istenek címet viselő művét pécéztem ki magamnak (blogbejegyzés róla: ITT) – nem volt az az igazi szerelem első látásra momentum, inkább egy erős közepes kategóriába soroltam magamban, hiába dicsérik sokan és zengnek róla ódákat. De semmiképpen sem szerettem volna, hogy ezt az egy regényét elolvasva, a kitörő lelkesedés elmaradásával végleg búcsút intsek neki, mint potenciális érdeklődési körbe tartozó író, ezért talonba helyeztem még pár művét, ha éppen nem lenne olyan mű, melyet haladéktalanul el szeretnék olvasni és így szemezgethetek a kis virtuális könyvtáramban található pédányokkal.
Az Óceán az út végén borítója igazából már az első pillanatban annyira megtetszett, hogy tudtam, ez lesz a következő alkotása, melyet el fogok olvasni. Az eredetileg novellának indult regénye bár még mindig nem győzött meg 100%-osan arról, hogy Gaiman egy zseni, de talán egy hangyányit növekedett számomra a népszerűségi rátája.
A rövidebb lélegzetvételű mű egy felnőtt férfi visszaemlékezése gyermekkorára, mely a régi otthonához való visszatérése nyomán idéződik fel benne. Főszereplőnk éli hétköznapi életét, amíg össze nem ismerkedik a rejtélyes Hempstock családdal, mely csak női tagokból áll, de 3 generációt képvisel és olyan benyomást keltenek, mintha ők mindig is jelen lettek volna a világban – a nagyi még azt is állítja, hogy ott volt az univerzum keletkezésénél.
Amikor főhősünk apjának kocsiját ellopják, majd később rábukkannak egy halott opálbányász holttestével együtt, előfutára lesz egyfajta sötét erő elszabadulásának és innentől kezdve teljesen megváltoztatja a fiú mindennapjait, hiszen a legfiatalabb Hemstock lánnyal barátkozva olyan természetfeletti dolgokat tapasztal meg
testközelből, melyet normális esetben csak egy rémtörténetben olvashatna.
Egy olyan koncepcióval van dolgunk, ahol nem maga a cselekmény viszi az egész regényt a hátán, hanem a legfőbb erénye annak ábrázolása, ahogy a kisfiú megéli az eseményeket: a gyermeki ártatlanságának kivetülése gondolatvilágában, a világ felfedezésének varázslata, majd az igazsággal való szembesülése után annak elvesztése és a felnövés momentumaként hozott áldozathozás.
„A felnőttek ösvényeket követnek. A gyerekek felderítenek. A felnőttek megelégednek azzal, hogy ugyanazt az utat járják meg százszor, ezerszer; a felnőtteknek talán eszükbe sem jut lelépni az ösvényről, bebújni rododendronok alá, megkeresni a lyukat a kerítésen.”
Bár azért azt meg kell hagyni, hogy az események sűrűjében van, de irányítani nem képes azokat, hanem inkább csak sodródik velük. Emiatt a végkimenetel sem főszereplőnk érdeme lesz, igazából a Hempstock család az, aki minden lényegi szálat okoz, kezel és megold. Mindezeknek köszönhetően ez a visszaemlékezés igazából csupán egyfajta nosztaligát hordoz magában, semmi karakterfejlődő szerepe nincs.
„Leültem az ágyra, és kibámultam az ablakon. Az ágyam a falhoz volt tolva az ablak alatt. Imádtam nyitott ablaknál aludni. Az esős éjszakák voltak a legjobbak: kinyitottam az ablakot, letettem a fejemet a párnára, lehunytam a szememet, és éreztem a szelet az arcomon, hallgattam az imbolygó fák nyikorgását. Ha szerencsém volt, a szél esőcseppeket is sodort az arcomra, és azt képzeltem, hogy hajón vagyok az óceánon, ami a hullámokkal együtt ring.”
A terjedelméhez képest egy komplex, összetett, többrétű történetet kaptam, melynek olvasása szerintem nagyon gondolatébresztő volt. Ahogy haladtam a sorok között minduntalan kerestem a szimbólumokat, az átvitt jelentéseket, majd mégiscsak megállapodtam a mese műfajánál, de még így is fel-felbukkant a valóság esetleges gondolata, hiszen a határokat nagyon ügyesen mosta el, melynek köszönhetően ott marad a könyv befejezése után is a kérdés, hogy vajon kitaláció vagy átvitt értelemben vett valósággal van-e dolgunk.
