Ahogy már korábban is fejtegettem, rájöttem, mi a problémám a horror műfajú könyvekkel, miért nem borzolja az idegeimet kellőképpen. Míg a filmekben készen kapod a környezetet és a körülményeket, majd a megfelelő pillanatban minden hirtelen és váratlanul történik, felkészülési időd sem marad arra, ami vár rád. A könyveknél ezzel szemben nem segítenek sem a vizuális, sem a hangelemek, így minden egyes pillanatot úgymond a szádba rágnak körmondatokkal, leírásokkal és magadnak kell elképzelned, ezáltal elveszik az a hirtelen varázs, ami viszont a vásznon megmarad. Ettől függetlenül semmiképpen sem szándékoztam lemondani róluk, hiszen közel áll hozzám a műfaj és ha rémálmaim nem is lesznek tőlük, azért remek regények még mindig lehetnek, melyeket kár lenne kihagyni. A helyzethez hozzászokva álltam neki Josh Malerman – Madarak a dobozban című könyvének is, mely legnagyobb meglepetésemre sikeresen megbolygatta a felállított elméletemet. De hogy miért, erről egy kicsit később, inkább nézzük, miről is szól ez a sokak által ajánlott könyv.

Egy szörnyű emlékeket őrző házban találjuk magunkat Malorie-val és a két gyermekével, akik a külvilág elől elzárva, elsötétített és bebiztosított ablakokkal próbálják túlélni a napokat. 4 évvel ezelőtt kezdődött az a véget nem érő rémálom, mellyel kénytelenek nap mint nap szembenézni: valami van odakint, melyet ha az ember meglát, őrült dolgokra sarkallja. Senki sem tudja honnan ered, egyszer csak feltűnt egy távoli országban, majd szépen lassan szaporodtak a halálesetek, míg a világot végül le nem győzte és át nem vette felette az uralmat. Azt is homány fedi, tulajdonképpen mivel is állnak szemben, hiszen aki meglátja megőrül és esélye sincs felfedni az igazságot, innentől kezdve egyetlen dolog érdekli csupán: megölni minden körülötte lévőt, legyen az családtag vagy barát, végül pedig saját magával is végez. A túlélők nem túl népes táborának az egyetlen védekezési módja így a sötétségbe menekülés és a csukott szemmel, vakon közlekedés lett.

A regény már első fejezetében kizökken komfortzónájából: Malorie-ék számára elérkezett ugyanis az a nap, amikor a menedéküket hátuk mögött hagyva, szemfedővel a fejükön vágnak neki az ismeretlennek a túlélés érdekében. Ekkor még nem tudunk konkrétabbat, sőt de ennek az információnak a felderítéséig majdhogynem a regény végéig várnunk kell, köszönhetően annak, hogy fokozva a feszültséget a jelen mellett a múlttal is megismerkedünk. Az események kezdetétől  a biztonságot nyújtó ház felfedezésén át, az ottani történéseket egészen a kimozdulásuk okáig mutatja be az alkotó nekünk a nő szemszögéből. Kiváló trükk ez arra, hogy fenntartsa az érdeklődésedet, hiszen a lineáris cselekménnyel szemben egyrészt azért izgulsz, mi fog velük történni, másrészt pedig egyre inkább kíváncsivá tesz, hol fognak összeérni a szálak és hogyan kerekedik belőle egész történet.

Ami a horror műfajt illeti, végre sikerült találnom egy olyan művet, ami kellőképpen kimozdított a nyugalmi állapotomból! Mindez annak köszönhető, hogy senki sem tudja konkrétan és nem is esik róla szó még a narrációban sem, mi is van odakint, amitől megőrül mindenki, még csak azt sem tudjuk milyen jellegű lények (ha azok egyáltalán). Ez a bizonytalanság és az ismeretlentől való félelem pedig tökéletes alaphangulatot teremt: ahogy mindezek együtt élnek a szereplőkkel és olvasunk hangkeltéseikről, mozgásukról, plusz még a lélegzésükről is, de csak a következményeknek leszünk tanúi, magának a kiváltó oknak nem. Zseniális!

A regényben egyedül a befejezés volt számomra kicsit leereszkedő, a sok izgalom után valahogy túl gyorsan jött a végkifejlet, ez talán annak tudható be, hogy a párhuzamos történések összeértek és nem volt már hova fokozni, csűrni-csavarni tovább, hiszen a lezárással is törődni kellett, ezért gyorsan lerendezett mindent – kivéve természetesen a válaszokat a lényekről. Mindezt leszámítva számomra a műfaj általam olvasott legjobbjává nőtte ki magát, úgyhogy fel van adva a lecke a többieknek. :)