Kedves Mr. Ishiguro!
Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.
A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.
El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.
Nagyon régen láttam ugyan a filmet, de alig emlékeztem rá, a körvonalas emlékeim így egyáltalán nem csorbítottak az élményen, úgy ittam a sorokat, mintha ez jelentené a létezésem feltételét. Nem tudtam lassan haladni vele, egyszerűen letehetetlen volt, és nem tudtam leállni vele, mintha egy rossz drogos bőrébe bújtam volna, elkapott a gépszíj, és nem volt megállás.
Direkt nem olvastam el a fülszöveget, csak az elolvasása után, és mindenkit erre bátorítok, hogy így, gyanútlanul vesse bele magát, mert így lesz igazán hatásos a történet kibontakozása. Ahogy a világtól elzárt, különleges Hailsham bentlakásos iskola diákjai, úgy az olvasó is tiszta lappal indulhat, majd az információmorzsákkal együtt fedezhető fel az igazság, melyről aztán rengeteget lehet gondolkozni, és törni a fejet, mennyire fer, vagy épp igazságtalan, netán pont épp jóindulatú a morális működése, és a szerepe.
Rettenetesen élveztem a korai időket, figyelmesen olvastam a jelen történéseit, még amikor az elkerülhetetlen utolsó fejezetek felé haladtam, azt sem kétségbeesetten tettem, vagy fellélegezve, hogy ezzel az érzelmi hullámvasútnak mindjárt vége, hanem mosollyal a számon, túlcsordulva rajongással, hogy hogy az istenbe lehet ennyire szomorú dolgot ennyire szépen és jól leírni..?! Igazságtalanságot, talán dühöt kellene éreznem, ehelyett ülök, és igaz szeretettel gondolok vissza az egész történetre, hát mit tett velem, Mr. Kazuo Ishiguro? Az egy dolog, hogy újabb kedvencet avattam, de hogy várom már most a pillanatot, hogy újraolvashassam? Hogy másra sem tudok gondolni, csak hogy mi legyen a legközelebbi regénye, amiben megmártózhatok és még jobban elmélyíthetem rajongásom?
Hát szabad ilyet csinálni?
Önnek szabad, és most már el is várom, mert rájöttem, imádom ezt az érzést, és szeretném még érezni, még, még, még.
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
Kiadás éve: 2022
Eredeti cím: Never Let Me Go
Eredeti megjelenés éve: 2005
Oldalak száma: 336 (papír és e-könyv)