Két klasszikust egy csapásra, avagy belekezdtem A Dűne és az Alapítvány sorozatba

Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

TOVÁBB →

A cyberkultúra alfája és omegája, mondják | William Gibson: Neuromancer (Sprawl-trilógia 1.)

William Gibson nevével, illetve munkásságának egyik szeletével már találkoztam A periféria elolvasása kapcsán, ám akkor még gyanútlanul továbbtettem a regényt, és mintha mi sem történt volna, folytattam a könyvek fogyasztását, elkönyvelve, hogy ez bizony nem volt egy nekem való regény. Majd tavaly, a nagy Mátrix visszanézéseim közepette teljesen elkapott a cyberpunk szelleme, ezért habozás nélkül beszereztem Mr. Gibson klasszikus, látnoki trilógiáját, melynek első részét, a Neuromancert azonnal el is kezdtem, hiszen kíváncsi voltam, mi volt az a könyv, amelyből a Mátrix filmek is kinőtték magukat.

A ​kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején.

TOVÁBB →

A klasszikus hullámot meglovagolva | Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

Hemingway nevével még az irodalom órák berkében találkoztam először, amely számomra egy meglehetősen szerencsétlen ismerkedési pontnak számít, mivel sosem voltam odáig az irodalom órákért. Ha ezen múlott volna, hogy a későbbiekben olvasó emberré váljak, akkor bizony a mai napig rá sem néznék a könyvekre. Bevallom, a kötelezőktől (az alsóbb évfolyamok 1-2 olvasmányának kivételével) falra tudtam volna mászni, a gimnáziumban, ha jobban belegondolok, szerintem egy kötelező olvasmányt sem olvastam el, és tekinthető a rendszer hibájának is, hogy enélkül is tökéletesen boldogultam a tantárggyal. Számomra mindig is idegen volt az a felfogás, hogy ha elolvasok valamit, utána a számba rágják, mire is gondolt pontosan az író. Sokan, megannyi platformon kifejtették már a kötelező olvasmányokkal szembeni kritikájukat, nem tudok eléggé egyetérteni mindegyikkel, nálam már maga az elnevezés is problémás, akarva-akaratlanul is ódzkodtam attól mindig is, hogy valamit kötelezően el kelljen olvasnom. Felnőtt fejjel már szerencsére teljesen máshogy viszonyulok magához az irodalomhoz, és mivel nem bemagoltatják velem tananyagként az egyes írók életét és munkásságát, sokkal nyitottabb lettem feléjük, hiszen kiszűrhetem, mi az, ami valóban érdekel és utána szeretnék olvasni, illetve mi az, amit inkább hanyagolok. Az egyik legnagyobb kihívás ezért számomra, hogy a klasszikus olvasmányok felé forduljak és legyűrjem azt a tudatalatti ellenállást, ami sajnos az iskolai keretek által belém rögzült.

TOVÁBB →

A klasszikusok mezejére lépve | Stanisław Lem: Solaris

Akik a közösségi média képes ágazatán követnek (itt), azoknak már talán szemet szúrt, hogy olvasmányaim egyre nagyobb hányadát a sci-fi különféle történetei teszik ki, így most ide is befészkelem ezt az irányt. Terveim szerint azonban itt nem állok meg, és még az idei évben több bejegyzést is szeretnék rájuk szentelni, ha máshogy nem, egy összefoglalóban mindenképpen, hiszen van miről mesélnem.

Ahogy egyre mélyebbre evezek a sci-fi irodalom tengerén, az új megjelenések mellett nyilvánvalóan megkerülhetetlenné válnak a műfaj klasszikusai, melyek mellett nem is szeretnék elmenni anélkül, hogy meg ne nézném magamnak őket. Rengeteg olyan alapmű van, amelyet mindenképpen pótolni szeretnék, egyrészt azért, mert nagyon érdekel, régen, amikor nem vette az embereket körül mindenféle modern technológia és elmélet, hogyan és milyen meglátás szerint írtak ilyen regényeket, milyen ötletek, elképzelések és megvalósítások születtek. Másrészt kíváncsi vagyok arra az útra is, amely az évek során lezajlott a sci-fi irodalom berkeiben, hogy honnan hová jutottunk. Ehhez tökéletes olvasmánynak bizonyult Stanisław Lem Solaris című regénye, amely eredetileg 1961-ben jelent meg.

TOVÁBB →