Az idei évben egyre jelentősebb hangsúlyt fektetek a képregényekre, és ahogy a hazai piacot elnézem, lassan, de biztosan a kiadók is felfedezik maguknak azt a szegmenst, amely távol áll mindenféle szuperhősökkel kapcsolatos történetekről, és valami másról, valami egészen izgalmasról, elgondolkodtatóról szólnak, vagy egyszerűen csak szórakoztatnak és kikapcsolnak.

Úgy döntöttem, teljesen szubjektív szempontból belevágok a „A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád” sorozatba, ahol olyan köteteket mutatok nektek, amelyek igazi vizuális regényként szolgálnak (az angoloknak ott van erre a graphic novel kifejezésük, szerencsére mi a képregény szóval helyben is vagyunk), és megérdemlik a figyelmet.

Ideálisabb első alanyt keresve sem találhattam volna, mint a nemrég megjelent Fekete lyuk, hiszen egy nagyon intenzív, és igazi klasszikusnak számító képregényről van szó, amely eredetileg a 90-es években jelent meg Charles Burns-től.

Ha a témaköröket szeretném felvázolni, akkor a kamaszkor, hétköznapi helyzetek, egy vírus, szexualitás, na meg némi horror a legjobban jellemző hívószavai, egyenesen a hetvenes évek Amerikájából, van itt minden, ami az akkori fiatalokat foglalkoztatta, egy igazi trip a felnőtté válás rögös útvesztőjén, buktatókkal és kísérletezgetésekkel.

Stílus

Az eredeti borítót lehámozva, a belső oldalakat kibújtatva, és köntösként ráborítva meg is érkeztünk a magyar verzióhoz, amely számomra sokkal sejtelmesebb tartalmat jelez, mint a hivatalos verzió. Ez volt az első fekete-fehér képkockákkal megjelenített képregényem, és nem gondoltam, hogy ettől a két színtől ennyire tömények és intenzívek tudnak lenni az oldalak, sokszor azon kaptam magam, hogy elidőztem egy-egy illusztráción, amíg kielemeztem a vonalakat, az íveket, és magát az összhatást.

Metaforák, metaforák mindenütt

Az alaptörténete szerint a fiatalok különös nemi betegséget kapnak el egymástól, melytől változásnak indul a testük, és már-már horrorisztikus irányt vesz (pl. egy nyakon megnyíló száj, vagy átalakuló arc). Teljesen szürreális élmény volt lapozni az oldalakat, és látni, ahogy egy-egy valóságos jelenet – pl. egy klasszikus amerikai biológia óra, melyen békát boncolnak – teljesen ki tud fordulni önmagából, és olyan vízióvá/eltorzított valósággá válik, mintha valamilyen tudatmódosító szer hatása alá kerülnénk, és nem tudnánk megkülönböztetni, mi igazi, és mi a képzelet szüleménye. Ez az érzés mindvégig ott bujkál a képsorok között, miközben különféle sorsokba, életutakba nyerünk betekintést, melyeket átitatja a kamaszkori bizonytalanság és útkeresés, a depresszióra való hajlam és a kirekesztettségtől való félelem. Charles Burns ízig-vérig társadalmi képet vetít elénk, teszi mindezt művészi megkomponálással, hátborzongató és szexuális elemekkel meghintve, nyomasztó légkörrel.

Bár kapott sci-fi címkét – ami az én elsődleges hívószavaknak számított -, azért azt szükséges leszögezni, hogy nem abban a klasszikus értelemben tett tudományos fantasztikum, sokkal inkább egy sokrétű alkotás, tele vizuális metaforákkal, az akkori fiatalokat foglalkoztató témákat beleszőve.

Ezzel a képregénnyel a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány egy kiadó sorozatot indított útjára, remélhetőleg további különlegességekkel folytatva majd a megkezdett csapásirányt, ha csak fele ennyire érdekes példányokat hoznak el nekünk, már vettek maguknak kilóra.