Egészen könyvdúsra sikerült a 2016-os évem, összesen 39 könyvet sikerült elolvasnom és bármilyen hihetetlen, de ez az első év, amikor felborult a megszokott tendencia: több papírkönyvet (23) vettem a kezembe, mint amennyi ebookba (16) merültem. Ettől előtörő lelkiismeret-furdalásomat azon nyomban orvosoltam is az új évben és újra a Kindle-t vettem hű társammá, rápakolva megannyi könyvet, hogy helyrebillenjen az egyensúly. Igazából már kezdett is hiányozni, jó volt újra visszatérni hozzá.
Apropó, arról még nem is esett szó, hogy drága jó Kindle 5 olvasóm szülinapom alkalmából leváltásra került, mégpedig egy Voyage-ra – csak hogy márkahűek maradjunk -, amivel azóta is dúl a szerelem.
Nem hittem volna, hogy a háttérvilágítás ennyire kényelmes és praktikus funkció lesz (korábban úgy gondoltam, minek ez nekem), a gombok hiányát pedig már elég jól megszoktam. Ráadásul olyan pazar tokot kaptam hozzá, mellyel sokkal egyszerűbb tárolni, vinni, hozni, magamhoz ölelni, fogni és a többi.
Na de kanyarodjunk vissza 2016-hoz és a számokhoz. A 39 könyv, ha a Goodreads nem csal, összesen 12.902 oldal elolvasását jelentette (plusz-mínusz néhány oldal, mivel nem mindegyik könyvnek volt feltöltve a magyar verziója). A legrövidebb könyv Anna Maria Maki: Zárt helyek igézete volt, örültem is neki, hogy nem kellett több oldalon keresztül szenvednem rajta, a leghosszabb pedig, ha minden igaz Mark Elsberg: Black Out című regénye volt.
Az értékeléseim átlaga 4,1 volt, igazából a legrövidebb irománytól eltekintve nem lőttem mellé olyan hatalmasokat, kisebb-nagyobb csalódások akadtak, de semmi nagy lelki törés.
Nagy nehezen, de öszeszedtem a top 10 regényt, amely a legjobban elnyerte a tetszésemet és ha időmilliárdos lennék, újra elő is venném és még egyszer elolvasnám őket. Ennek hiányában marad a film változatok megtekintése, ha elkészítik őket, vagy ha sikerül hozzáférnem. TOVÁBB →
A mindössze 300 oldalas szövegkönyvnek nagyon hamar a végére lehet érni, így nincs idő elmerülni a varázslatban, épphogy elkezdődik, már véget is ér annak ellenére, hogy a cselekmény jó pár évet ölel fel. Értelemszerűen nagy elmélyülés sincs a karakterekben, a legalapvetőbb jellemzőket kapják, melyből minden további továbbgondolható.
Ám most vettem a bátorságot, hogy egy ízig-vérig novellát elolvassak, mert annyira megfogott az alaptörténete, hogy kíváncsi voltam mi az, amit egy ennyire szűk keret között ki lehet hozni egy ilyen műfajból. B. Lotterfeld Isten könnyei mindössze 48 oldalon keresztül ad egy szeletet egy pusztuló világból, melyben megmagyarázhatatlan lila és szürkéskék felhők lepik el a teljes égboltot, majd fekete esőt kibocsájtva magukból kezdik el tizedelni a lakosságot. Az anyag – amely majdnem mindenkire más hatással van a semlegestől kezdve a bőrpiruláson át az alig élő halott szindrómáig – ellen védekezni nem tudnak, ráadásul a földre és az élővizekbe beszivárogva nem csak közvetlenül, de közvetetten is fertőződnek az emberek.
Vannak azok a könyvek, amelyeknél mindegy milyen körülmények közepette, boldogan vagy fáradtan, délelőtt, délután vagy este, egyedül vagy társaságban, de elkezded olvasni és már az első mondattól kezdve érzed, hogy igen, megtaláltad a lelki békédet, úgymond ”hazataláltál” és innentől teljesen biztos vagy benne, a regény tökéletes lesz, egyszerűen nem fog hibázni. Rene Denfeld – Az elvarázsoltakpontosan ilyen lett számomra, mindemellett pedig – ha ez még nem lenne elég indok arra, hogy idén az egyik kiemelt státuszú könyvem legyen – ajándékként érkezett a gyűjteményembe és sikeresen meg is utaztattam jó pár településen annak ellenére, hogy nem egy könnyed, nyári utazós alkotás. Mondhatni eléggé hozzám nőtt.
Ahogy a társadalomnak megvan a saját hierarchiája és élete, úgy egy akváriumban is megtalálhatóak a maga résztvevői, akik hol egymás mellett és javára, hol egymás kárára, de valamilyen szimbiózisban töltik napjaikat, vagy éppen egymástól minél távolabb, különféle jellemekkel és vehemenciával. De míg az akvárium felépítésében és szereplői összepárosításában mi irányítunk és mi határozzuk meg, milyen élőlényeket teszünk egymás mellé, hogy azok harmóniában és békésen éljék egymás mellett az életüket, az emberi társadalomban már korántsem ez a helyzet. Nem válogathatjuk meg szomszédainkat, sőt még rokonainkat sem, így nincs mese: meg kell tanulni toleranciával együtt élni, vagy drasztikus esetben megszakítani a kapcsolatot.
Románia, 1983. A diktatórikus rendszer maximális fokozaton dübörög, markában tartva a lakosságot az élelem és a háztartási cikkek korlátozásával – olyan használati eszközök, mint a wc papír luxuscikknek tételével -, a folyamatos ellenőrzésekkel, lehallgatásokkal, korrupcióval, túlzásba vitt beszabályozottsággal és sorolhatnám… „A kulturális éheztetés, a megrendelt költészet, a vastaps ritmusa folyton ott zúgott az ember fejében. Minél nagyobb volt a pánik, az éhség elleni küzdelem, a vécépapír beszerzésének öröme, annál több volt az áruló, a besúgó, a hatalmat kiszolgáló, láthatatlan hadsereg.” Ebben a közegben kell túlélnie a 18 éves Johannának, aki bukaresti lakosként balerinának készül, ám ha az élete nem lenne elég nehéz azzal, hogy a társadalmi rendszernek kell megfelelnie, még ráadásként hozzáadódik a családja elhatározása, mely szerint Magyarországra költöznek. Először a szülők hagyják el Romániát, majd lányuk névházassággal érné el, hogy végleg otthagyja a diktatúrát és utánuk menjen.