A magyar írók és az emberi, családi sorsok megjelenítésének kettősében sokszor fellelhető az a melankolikus hangnem, ami egy-egy történet hangulatát alapvetően meghatározza, ám néha aránytalanul rányomja bélyegét az egész történetre, így a végén nem marad más emlékkép róla, csak a szenvedés és a sajnálkozás. Szerencsére azért akadnak olyan alkotók is, akik megfelelő arányban tudják adagolni és nem futnak bele abba a hibába, hogy belefulladnak a mélabú tengerébe.
Rubin Eszter neve eddig ismeretlen volt számomra, de lehetőséget kaptam, hogy megismerkedjek Árnyékkert című regényével. A borítója már a fülszöveg elolvasása nélkül is nagyon csalogatott, hiszen volt benne valami borongós, valami titokzatos, ami nem hagyott nyugodni. Amikor pedig elolvastam a rövid ismertetőjét, csak még jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy ezt a regényt egyszer biztosan a kezembe kell vennem.
TOVÁBB →
Egy budapesti fiatalasszony 1944-ben, a német megszálláskor terhessége ötödik hónapjában jár második gyermekével. Miután férjét munkaszolgálatra viszik, családfővé avanzsál, és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Naplója – melyet a megszállástól 1945 júliusáig vezetett –, egy kismama csodálatos hőstörténete: tanúi lehetünk szívet tépő küzdelmének, hihetetlen elszántságának, hogy a legzordabb körülmények közepette sem adja fel. Cselekedeteit minden pillanatban a legnemesebb cél vezérelte: minden áron életet adni második gyermekének, és szeretni, félteni, óvni őt úgy, ahogyan erre csak egy édesanya képes.
Nehéz dolog könyvsorozat esetében fenntartani az érdeklődést a folytatások iránt, bár sokszor nagyon kíméletlen módon tudnak játszadozni az írók és írónők a tollukkal, elég csupán, ha a befejezések eseteire gondolunk: kedvelt szokásuk pattanásig feszíteni a húrt a végéhez haladva, melyet aztán rendszerint sikerül is elpattintaniuk egy lezáratlan, félbehagyott és izgalomdús jelenettel. Aztán persze vannak azok a példák, amikor inkább a ‘minden könyv egy önmagában is helyt álló kisebb alkotás’ módszerét alkalmazzák, az alaptörténetet kiegészítő felvezéssel, majd pedig lezárással, aztán vagy lesz annyira érdekfeszítő, hogy továbbra is el akard olvasni a többit, vagy nem.
A sorozatgyártás nem csak a filmvilág nagy aduásza, rengeteg esetben folyamodnak a könyvírók is ehhez a módihoz, ha éppen akkora világot és történetet szeretnének felépíteni, amely nem fér meg egyetlen kötet keretein belül (vagy egyszerűen vonzza őket a nagyobb bevétel álma). Az első rész mindig perdöntő lehet, úgyhogy ha azt sikerül jól eltalálnod, utána már nyert ügyed van. J. K. Rowling esetében (igen, az etalonnal pedálozok, megint :)) ez tökéletesen működött, hiszen Harry Potter világa olyan hatalmas anyagot ölel fel, hogy még a 7 kötet után is bőven lehetett volna miről írni.