Modern korunk egyik nagy betegsége – a trendeknek való folyamatos megfelelés okán – a testsúlyunkkal kapcsolatos folyamatos aggályaink, köszönhetően a hiper-szuper vékony modelleknek, a megannyi reklámnak, filmeknek, illetve az ezek által kiváltott felfogásbeli berögződésnek. Bár egyre többen veszik fel a problémával a nyilvános harcot és próbálnak ellene kampányolni ahogy csak erejükből telik, még mindig komoly gondnak számít a világ minden táján.
Gondolom senkinek nem kell megmagyarázni az anorexia és a bulímia fogalmát, melyek sajnos az előbb említett dolgoknak hála súlyos gondokat okozhatnak a felnőtté válás rögös útján haladó fiataloknak – különösképpen a lányoknak.
Szerencsésnek mondhatom magamat, mert ezekkel a betegséggel még csak hallomásból sem találkoztam a környezetem köréből, legtöbben inkább a szokásos, de még egészséges elégetlenkedés mezsgyéjén belül maradnak, így személyes tapasztalattal nem rendelkezem, ám Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című műve a komoly témája ellenére felkeltette érdeklődésemet, kíváncsi voltam milyen regényt lehet ezen betegségek köré szőni.
Kevés azon emberek száma, akik Neil Gaimanről rossz véleménnyel vannak, eddig lépten-nyomon dicsérő szavakba botlottam a könyveivel kapcsolatban, nem véletlen hát, hogy könyveit szívesen látják viszont a filmvásznon, vagy éppen a televíziók képernyőjén sorozat formájában.
Bizonyára sokan akadnak közülünk, akiknek ha valamilyen föndöntúli erő birtoklására lehetőségük adódna, gondolkodás nélkül a repülést választanák. Hiszen mi sem lehet jobb, mint mindenféle közlekedési eszközt magunk mögött hagyva és függetlenedve tőlük, ahogy a madarak is teszik fognánk magunkat, elrugaszkodnánk és vitetnénk magunkat a széllel, ahová csak kedvünk szottyan.
Jó ideje ugyan, hogy a könyv végére értem, de az elmúlt 2 hetem sűrűsége miatt most lett először szabad a délutánom annyira, hogy nyugodtan, a gondolataimat összekapirgálva végre visszatérhessek a könyvek világába. A legrosszabb az volt, hogy még az olvasásra sem maradt elegendő időm, de úgy vélem ez az az áldozat, amely abszolút megérte a Kindle-mentes napokat. :) /az okokról majd később részletesebben/
Nem vagyok egy cirkuszba járó típus, gyerekként iszonyatosan féltem a bohócoktól, bár úgy érzem ezen már sikeresen túltettem magam idős fejjel, valahogy mégis mindig kimaradt számomra ez az attrakció, pedig mostanában talán még kedvem is lenne megnézni, amiben körülbelül harmadennyi évesen volt csak részem.
Már régóta hevert olvasatlanul az ebookjaim között ez a mű, szépen el is feledkeztem róla, hiszen annyi minden van, amit elolvasnék, így a felhalmozott dokumentumaim közepette nem nehéz szem elől veszíteni 1-1 példányt, főleg amikor újabb és érdekfeszítőbb könyvekre sikerült lecsapnom. Egy bejegyzésnek köszönhetően – melyre véletlenül bukkantam rá – azonban újra előástam és ezúttal bele is vetettem magam S. J. Watson Mielőtt elalszom című regényébe, mely az emberi emlékezésről, illetve annak hiányáról kerített egy lenyűgöző történetet.