Az atombomba atyjának és a világvégének találkozása egy alternatív valóságban | Robert J. Sawyer: Az ​Oppenheimer alternatíva

„Én lettem a halál, világok pusztítója.”

Nyakunkon az Oppenheimer film a zseniális Cillian Murphy főszereplésével, Christopher Nolan legújabb filmjeként (ha esetleg nem láttad még, itt egy kedvhozó előzetes), ezért keresve sem találhattam megfelelőbb alkalmat arra, hogy Robert J. Sawyer nemrég magyarul megjelent regényéről, Az ​Oppenheimer alternatíváról, és az ehhez kapcsolódó benyomásaimról, olvasási élményemről írjak.

A könyv kezdetben az atombomba kifejlesztésének körülményeiről számol be a tudósok szemszögéből, nagyrészt Oppenheimer nézőpontjából végigkísérve. A Manhattan-tervre keresztelt projekt mellett Teller Ede még ennél is tovább megy, és egy magfúzión alapuló szuperbombát fejlesztene, ám az ehhez kapcsolódó kutatásai alatt felfedezi, hogy 2030-ra a Napból kilökődik a legkülső réteg, amely az egész belső Naprendszert elpusztítja. Innentől kezdve a cél az lesz, hogy a legnagyobb tudósok összefogásával megpróbálják megmenteni az emberiséget.

TOVÁBB →

Egy ígéretes kezdés | Nicholas Binge: Felemelkedés

Ismeretlen, első könyves szerzőként nem voltak különösebb elvárásaim Nicholas Binge Felemelkedés című regénye vonatkozásában, még annak ellenére sem, hogy a 2023-as évben ez volt az Agave első, ízig-vérig sci-fi újdonsága (mármint olyan értelemben, hogy nem valamelyik bejáratott, kedvelt írójuk újabb, vagy újra kiadott művét hozták, hanem egy „vadidegen” regényét). Talán ennek is köszönhető, hogy kellemes meglepetést okozott ez a könyv, témájában és történetében egyaránt.

A Felemelkedés eleinte tele van titkokkal és furcsa dolgokkal: Harold, aki egykor orvosként tevékenykedett, majd visszavonulva megmagyarázhatatlan jelenségeket tanulmányozott, eltűnt. Testvére majdnem 30 év után talál rá egy eldugott pszichiátrián, kommunikációra alig képes állapotban, paranoid téveszmékkel, csapongó hangulattal a nyugtalanság és az erőszakosság között. Találkozásukat követően ráadásul öngyilkos lesz, egyedül unokahúgának címzett levelei maradnak fenn utána, élete tanúbizonyosságaként. Ezek a levelek viszont – egy titkos expedíciót feltárva – mindent megváltoztatnak. A semmiből bukkan fel az óceán közepén egy rejtélyes hegy, Harold pedig, a második expedíció egyik tagjaként próbálja megfejteni a titkát. De hogy mi történt az első expedícióval, azt még az egyetlen túlélő sem tudja megmondani, aki azóta mentális problémákkal küzd (aki nem mellesleg Harold volt felesége). Senki sincs igazán beavatva, egyre több a szokatlan tényező és a bizarr esemény, előttük pedig csak egyetlen cél lebeg: feljutni a csúcsra, noha önmaguknak sem tudják bevallani, miért érzik ezt a késztetést.

TOVÁBB →

Cixin Liu és az ő többtéglányi sci-fi trilógiája, I. felvonás, avagy szösszenet A háromtest-problémáról és A sötét erdőről

Vannak azok a könyvek, amelyeket beszerezve egyből nekiugrok az olvasásuknak, és akadnak olyanok is – mint például a jelen bejegyzés alanyai -, amelyek türelmesen várják sorukat, amíg előbb, vagy (inkább) utóbb kedvet nem kapok hozzájuk valami isteni sugallat, bohém szeszély, vagy éppen egy hús-vér ajánló hatására. Cixin Liu A háromtest-trilógiájával hat éven keresztül szemeztem a polcon, mire eljutottam oda, hogy most már illene megismerkednem ezzel a már-már klasszikusnak mondható sorozattal, a 2023-as évem eddig úgy is nagyrészt a vaskos kötetek és sorozatok körül forog, ez pedig mindkettőnek eleget tesz.

Mielőtt nekikezdenék a harmadik rész olvasásának, gondoltam összefoglalom az eddigi benyomásomat a sorozatról, melyet, ha egy szóban kellene kifejeznem, elsőre egyből azt mondanám: túlírt. Bár az első rész mindössze 406 oldalt számlál, már ebben is érzékelhető, mennyire szeret az író kalandozni, elmélyedni egy-egy ember gondolataiban, emlékeiben, olyan utakra kalauzolni, melyek ugyan hatással vannak a cselekményre, mégis kitekintőnek érezheti az olvasó. Ugyanakkor mégis van benne valami magával ragadó, kíváncsiságot ébresztő erő, amely a nehezebben befogadható részeken túllendít, majd olyan löketet ad, amelynek köszönhetően alig várod, hogy újra belemélyedhess, csillapítva a feltörekvő érdeklődési hullámod.

TOVÁBB →

Sci-fi, thriller, megváltozott körülmények

A borongós, hideg időjárás magával vonzza a baljósabb történetek felé fordulásom, legyen az horror, vagy thriller, bár előbbi esetben még viszonylag óvatos vagyok és elég sok felfedeznivaló vár rám. A thriller viszont régi nagy „szerelmem”, ha lehet így fogalmazni, ezért minden egyes, ebben a műfajban megírt könyvet régi ismerősként üdvözítek. A ködös őszi és téli időszakban sikerült egymás után zsinórban olyan thrillereket választanom, amelyek a sci-fi műfajhoz is kapcsolódnak, hol szorosabban, hol kicsit tágabb értelemben, ezért úgy gondoltam, egy bejegyzésben összefoglalom őket, legfőképp azért, mert több hasonlóságot mutatnak egymással, mint gondoltam.

A három kiválasztott:

James Patterson – J. D. Barker: A zaj

Jeff VanderMeer: Kolibri szalamandra

Blake Crouch: Géncsapda

Kivétel nélkül olyan írók, akiknek a munkásságára különös figyelmet fordítok: Crouch minden eddigi magyarul megjelent regényét elolvastam eddig, VanderMeer-től egy híján szintén, J. D. Barker-nél már jobban megválogattam ugyan az olvasmányaimat, de eddig egyik sem okozott csalódást, sőt, inkább úgy fogalmaznék, a társszerzős könyvei keltettek bennem egyedül némi bizonytalanságot, ezzel szerettem volna most leszámolni.

TOVÁBB →

A különleges világ, fondorlatos cselekmény, na meg egy csipetnyi mágia esete egy tolvajjal | Christopher Buehlman: A fekete nyelvű tolvaj

Amikor kézbe vettem A fekete nyelvű tolvajt, akkor döbbentem rá, hogy a megannyi sci-fi közepette milyen régen is olvastam már igazi fantasy-t, pláne olyat, amely a felnőtt korosztályt célozza meg. Ezért abszolút tapogatózva, érdeklődéssel forgattam a könyvet, haladva az egyes fejezetekkel, mintha valami újdonságot fedeznék fel, fokozatosan. Tulajdonképpen mondhatjuk is, hogy újra megismerkedtem a fantasy világfelépítéssel, struktúrával, ehhez pedig tökéletes alapanyagnak bizonyult Christopher Buehlman regénye.

Kinch Na Shannack kisebb vagyonnal tartozik a Szedők Céhének, amiért kiképezték a tolvajok mesterségére, vagyis a zárfeltörésre, késharcra, falmászásra, zuhanástompításra, hazugságszövésre és csapdaállításra, valamint pár apróbb varázstrükkre. Muszáj törlesztenie az adósságát, ezért elrejtőzött a régi erdei út mellett, hogy kirabolja az arra járó utazókat.

Ma azonban Kinch Na Shannack rossz célpontot választott.

Galva egy lovag, a kegyetlen goblinháborúk túlélője, és a halál istennőjének szolgálóleánya. A királynőjét keresi, aki eltűnt, miután az óriások lerohantak egy távoli, északi várost.

Kinch örülhet, hogy élve megúszta a sikertelen rablást, azonban a sorsa végzetesen összefonódik Galváéval. A tolvajt és a lovagot a közös ellenségek és a szokatlan veszélyek arra késztetik, hogy nagyszabású utazásra induljanak, amely során emberhúsra éhező goblinok és sötét vizekben vadászó krakenek várnak rájuk, a tisztesség pedig olyan fényűzés, amit kevesen engedhetnek meg maguknak.

TOVÁBB →

Két klasszikust egy csapásra, avagy belekezdtem A Dűne és az Alapítvány sorozatba

Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

TOVÁBB →