Már megtanultam, hogy ha egyik-másik könyv vonatkozásában arra hivatkoznak, hogy olyan mint pl. az egyik kedvenc olvasmányom, azzal nagyon csínján kell bánni. Amikor Laurie Halse Anderson Jégviráglányok regénye kapcsán – mely kétségkívül benne van a top könyveim listájában – rátaláltam Emma Forrest Visszhangzó szavak című művére, ott is azzal kecsegtettek, hogy hasonlít hozzá, így hát nagy érdeklődéssel vetettem bele magam. Kijelenthetem, hogy ekkorát nem igazán koppantam még olvasás közben, teljes mértékben méltatlannak találtam ezt a felvetést, mely szerint össze lehetne hasonlítani őket, ég és föld a kettő minőségben, fel sem veheti vele a versenyt. Hogy is jön ez most ide? Önmagamnak ellentmondva (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy feszítve kicsit a húrt) most mégis a hasonlóságot hoznám fel kettő regény között, ráadásul épp a Visszhangzó szavakat nem mással, mint Sarah Hepola – Filmszakadás memoárjával. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi brilliánsan írja le történetét, amely Emma Forrestnek sanos egyáltalán nem sikerült. Pedig ő aztán szárnyalhatott a képzelet szárnyán, míg Sarah nem nyúlhatott máshoz a műfajból kifolyólag, mint a valósághoz. Ennyit Emma művéről, több szót nem is érdemel, higyjétek el.
A Filmszakadás röviden az alkoholizmusról szól, mely azért lássuk be, elég kemény dolog. Nálunk ha előkerül ez a szó, legtöbbször lecsúszott középkorú férfiak jutnak eszünkbe elhanyagolt külsővel, akik szeretnek az utcán hangot is adni illuminált állapotuknak hol csoportba verődve (mert az ökör iszik magában, ugye) lépcsőházak kisboltjai előtt, hol pedig magányos farkadként, bárhol az utcán. Persze a valóságban ennél sokkal-sokkal árnyaltabb a kép. Fiatalok, idősek, férfiak és nők is válhatnak az italok rabjává attól függően, az egyes cikkírók mit tartanak épp alkoholizmusnak: tipikusan rendszeresen fogyasztott, sok alkohol okozta, ún. „klasszik” alkoholsita vs. minden nap, de kevesebbet ivó „zugalkoholista”, aki 1-2 sörivástól is annak számít már.
Jelen könyvben a szerző alkoholista életébe nyerhetünk betekintést a kezdetektől fogva: hogyan ismerkedett meg az alkohollal, majd hogyan vált élete szerves részévé, gyakorivá téve a filmszakadásokat. TOVÁBB →
Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.
Papír könyvek okozta lelki furdalásom okán az Anna világa befejezése után újra elővettem szeretett ebook olvasómat és nem is eresztettem el még a mai napig sem, sőt, egy ideig nem is tervezem, szinte folyamatosan pakolom rá az olvasnivalókat. Tulajdonképpen minimum 10 évre be tudnék raktározni regényekkel, de ennyire hosszú távra nyílván nem tervezem meg, mit fogok olvasni, úgyis ad hoc jelleggel választok könyveket az esetek 99,9 %-ában.
Vannak azok a könyvek, amelyeknél mindegy milyen körülmények közepette, boldogan vagy fáradtan, délelőtt, délután vagy este, egyedül vagy társaságban, de elkezded olvasni és már az első mondattól kezdve érzed, hogy igen, megtaláltad a lelki békédet, úgymond ”hazataláltál” és innentől teljesen biztos vagy benne, a regény tökéletes lesz, egyszerűen nem fog hibázni. Rene Denfeld – Az elvarázsoltakpontosan ilyen lett számomra, mindemellett pedig – ha ez még nem lenne elég indok arra, hogy idén az egyik kiemelt státuszú könyvem legyen – ajándékként érkezett a gyűjteményembe és sikeresen meg is utaztattam jó pár településen annak ellenére, hogy nem egy könnyed, nyári utazós alkotás. Mondhatni eléggé hozzám nőtt.
Ahogy a társadalomnak megvan a saját hierarchiája és élete, úgy egy akváriumban is megtalálhatóak a maga résztvevői, akik hol egymás mellett és javára, hol egymás kárára, de valamilyen szimbiózisban töltik napjaikat, vagy éppen egymástól minél távolabb, különféle jellemekkel és vehemenciával. De míg az akvárium felépítésében és szereplői összepárosításában mi irányítunk és mi határozzuk meg, milyen élőlényeket teszünk egymás mellé, hogy azok harmóniában és békésen éljék egymás mellett az életüket, az emberi társadalomban már korántsem ez a helyzet. Nem válogathatjuk meg szomszédainkat, sőt még rokonainkat sem, így nincs mese: meg kell tanulni toleranciával együtt élni, vagy drasztikus esetben megszakítani a kapcsolatot.
Románia, 1983. A diktatórikus rendszer maximális fokozaton dübörög, markában tartva a lakosságot az élelem és a háztartási cikkek korlátozásával – olyan használati eszközök, mint a wc papír luxuscikknek tételével -, a folyamatos ellenőrzésekkel, lehallgatásokkal, korrupcióval, túlzásba vitt beszabályozottsággal és sorolhatnám… „A kulturális éheztetés, a megrendelt költészet, a vastaps ritmusa folyton ott zúgott az ember fejében. Minél nagyobb volt a pánik, az éhség elleni küzdelem, a vécépapír beszerzésének öröme, annál több volt az áruló, a besúgó, a hatalmat kiszolgáló, láthatatlan hadsereg.” Ebben a közegben kell túlélnie a 18 éves Johannának, aki bukaresti lakosként balerinának készül, ám ha az élete nem lenne elég nehéz azzal, hogy a társadalmi rendszernek kell megfelelnie, még ráadásként hozzáadódik a családja elhatározása, mely szerint Magyarországra költöznek. Először a szülők hagyják el Romániát, majd lányuk névházassággal érné el, hogy végleg otthagyja a diktatúrát és utánuk menjen.