„Nem hagyhattuk, hogy túl sok igazság szivárogjon be a társaságunkba, nem ismerhettük be szavakban, amit a szemünk látott. Ha csak egy centire kinyitod az ajtót, érezni fogod a kinti rothadás bűzét, hallani fogod az ordításokat. Így hát nem nyitod ki az ajtót. Csakis a napi teendőkre gondolsz, arra, hogy élelmet, vizet, tűzrevalót kell szerezned, a többit elteszed a háború végére.”
A háború borzalmairól sosem lehet eleget beszélni/írni/mutatni, de az igazság az, hogy aki nem tapasztalta meg a saját bőrén, az sosem fog tudni teljes mértékben azonosulni vele, vagy akár a helyzetükbe képzelni magát, mindössze egy megrázó képet kaphat róla, mely által körvonalazódik mindazon borzalom, melyet a résztvevőknek és az akaratanul is a részeseivé válóknak át kellett élniük.
Érdekes dolog, amikor az iskola padjai között tanulod az egyes csatákat, hogy ki, mikor, hol és miért aratott győzelmet, tudnod kell az évek mellett a napokat, esetleg még néhány fontosabb nevet, és ekkor még a „meg kell tanulnod és kész!” elv a meghatározó. Nyilván tanára válogatja, mennyire lesz száraz az elsajátítandó tananyag és mennyire képes érdekesebbé tenni az olykor tényleg nem túl érdekfeszítőnek tűnő eseményeket, melyek az elhangzottak és a történelemkönyvek sorai között bújnak meg. Majd pedig kikerülsz a kötelező körök alól és 1-1 szegmens, ember, vagy akár az egész vonatkozásában megnyílnak előtted olyan történetek, amelyek elrugaszkodva a tömény tényektől, azokat felhasználva valóban érdekfeszítő módon igyekszenek visszaadni a megtörténteket. David Benioff amerikai regényíró Tolvajok tele címet viselő, a II. világháború orosz területein, orosz főszereplőkkel játszódó regényének olvasása közben éreztem hasonlóképp, ahogy az alkotó kiragadott egy időszakot és elhelyezte benne a tizenhét éves Lev Benyovot, akit fosztogatáson kapnak rajta, valamint Kolját, akit dezertőrnek, vagyis az alakulatától megszökő katonának tartanak és emiatt tartóztatják le. Ők ketten egy cellán kénytelenek osztozni, majd pedig együtt kerülnek egy nagy hatalmú ezredes színe elé, de a várt kivégzés helyett egészen más fordulatot vesz sorsuk és a két ismeretlennek akarva-akaratlanul össze kell dolgozniuk, hogy feladatukat végrehajtsák, azaz az ezredes lányának esküvői tortájához egy tucat tojást kerítsenek pár napon belül. TOVÁBB →
Lágy zene szólt a háttérben, miközben halkan szuszognak mellettem. Bágyadt, ködös idő volt odakinn, a távolban csupán egy kisgyermek sírása harsant fel, de röviddel utána el is halt és immár újra visszahódította uralkodó szerepét a csend a délelőtt további részére, mindezzel tökéletes közeget teremtve a Patrick Lee által papírra vetett, A futó címet viselő regényének elkezdéséhez. A történetnek, melyben az író bemutatja nekünk Sam Dyrdent, az éppen éjszakai futását végző, már az első sorokban reményvesztettnek tűnő embert, akinek személyisége hátterében egy baleset áll, melynek köszönhetően családjától megfosztva kénytelen élni, munkájából visszavonultan. Valaha a különleges erőknél szolgált kiváló katonaként, – na jó, ez kicsit súrolja a klisé határát – de jelenleg semmi nyoma nem látszik ennek. Egészen addig, amíg egy tizenkét éves kislány neki nem rohan egy csapat férfitól való menekülése közben és valamilyen oknál fogva el nem kezd segíteni neki az elrejtőzésben. Nagy nehezen sikerül maguk mögött hagyniuk egy szusszanásnyi időre az üldözőket, ám a lánynak nem sok ideje marad a magyarázkodásra. Rachel nem emlékszik semmire, csak arra, hogy fogva tartott helyéről sikerült valahogy megszöknie és veszélyben forog az élete, ezért Sam immár célt találva sivár életének segíti további sikeres szökésében. Azonban hamar kiderül, nem is lesz olyan egyszerű, hiszen profikkal állnak szemben. Na meg az is, hogy Rachelnek különleges képesség birtokában van. 
Először nagyon furcsa volt az egész évad végignézése után olvasni a regény sorait és visszamenni Ádámhoz és Évához, de a nehezét nem maga az újrakezdés jelentette, hanem az események tempójának drasztikus változása. Azt túlzás lenne állítani, hogy az egész első könyv egy sorozatepizódnak felelt meg, de szinte szemvillanásnak tűntek a látottak a sorok olvasásához képest. Ethan első napjait kellő részletességgel fejti ki, holott a sorozat jóval rövidebb fejezetben lép túl ezen és már pörgeti is a következő rejtélyeket, a könyvben pedig csak olvassuk és olvassuk és olvassuk az első megpróbáltatásait és kihívásait anélkül, hogy több információ csurranna-cseppenne számunkra. Persze utána már papíron is beindulnak a dolgok, köszönhetőn annak, hogy tulajdonképpen már itt eltér a tévében látottakhoz képest az alap koncepció, másokra helyeződik a hangsúly és nem úgy történnek az események, ahogy várnánk, ezért már sokkal érdekfeszítőbbé válik az új, eddig még nem látott, vagy nem így látott cselekmény. Szóval már itt leszögezném a tanulságot: nem szerencsés a megnézése után rávetemedni az olvasásra, legyetek előrelátók és fordítsátok meg a folyamatot, jobban jártok – legalábbis ennek elolvasása után így vélekedtem. Aztán jött a többi rész. 
Ahogy már korábban is fejtegettem, rájöttem, mi a problémám a horror műfajú könyvekkel, miért nem borzolja az idegeimet kellőképpen. Míg a filmekben készen kapod a környezetet és a körülményeket, majd a megfelelő pillanatban minden hirtelen és váratlanul történik, felkészülési időd sem marad arra, ami vár rád. A könyveknél ezzel szemben nem segítenek sem a vizuális, sem a hangelemek, így minden egyes pillanatot úgymond a szádba rágnak körmondatokkal, leírásokkal és magadnak kell elképzelned, ezáltal elveszik az a hirtelen varázs, ami viszont a vásznon megmarad. Ettől függetlenül semmiképpen sem szándékoztam lemondani róluk, hiszen közel áll hozzám a műfaj és ha rémálmaim nem is lesznek tőlük, azért remek regények még mindig lehetnek, melyeket kár lenne kihagyni. A helyzethez hozzászokva álltam neki Josh Malerman – Madarak a dobozban című könyvének is, mely legnagyobb meglepetésemre sikeresen megbolygatta a felállított elméletemet. De hogy miért, erről egy kicsit később, inkább nézzük, miről is szól ez a sokak által ajánlott könyv.
A hosszú regényeknek mindig ódzkodik nekiállni az ember, ugyanis fennáll a veszély, hogy elveszik a rengeteg név és cselekmény között, vagy épp az ellenkezője történik: egyszerűen nincs releváns tartalom a történések mögött és ellapodosodik a rétestésztaként nyújtott történet, elveszítve varázsát és ezzel együtt az olvasó érdeklődését is. Ám ha az író megtalálja az arany középutat, fantasztikus dolgok sülhetnek ki belőle! Susanne Clarke angol írónő első könyve, A Hollókirály is egy a komplexebb felépítésű, monumentálisabb terjedelmű, de mégis remekművek közül, amely az 1800-as évek folyamán mutatja be Anglia varázslóinak történetét, vegyítve történelmi elemekkel.