Nem vagyok egy cirkuszba járó típus, gyerekként iszonyatosan féltem a bohócoktól, bár úgy érzem ezen már sikeresen túltettem magam idős fejjel, valahogy mégis mindig kimaradt számomra ez az attrakció, pedig mostanában talán még kedvem is lenne megnézni, amiben körülbelül harmadennyi évesen volt csak részem.
Könyvek esetében eddig Darren Shan Rémségek cirkuszához volt szerencsém, aminek történetét aztán több részen keresztül folytattam is, de az akkori laptopon olvasás és megannyi szemkifolyás után egyszer csak elapadt a lelkesedés (de majd egy szép napon, amikor minden felhalmozott ebookomat kiolvastam és nem marad más muhaha de naív vagyok, akkor előveszem őket újra). Ezúttal Erin Morgenstern Éjszakai cirkusz című műve volt az, amivel újra visszalátogattam a cirkusz világába, ráadásul egy olyanba, amely tényleg minden képzeletet felülmúl!
Már régóta hevert olvasatlanul az ebookjaim között ez a mű, szépen el is feledkeztem róla, hiszen annyi minden van, amit elolvasnék, így a felhalmozott dokumentumaim közepette nem nehéz szem elől veszíteni 1-1 példányt, főleg amikor újabb és érdekfeszítőbb könyvekre sikerült lecsapnom. Egy bejegyzésnek köszönhetően – melyre véletlenül bukkantam rá – azonban újra előástam és ezúttal bele is vetettem magam S. J. Watson Mielőtt elalszom című regényébe, mely az emberi emlékezésről, illetve annak hiányáról kerített egy lenyűgöző történetet.
Szerintem nem túlzok, ha kijelentem: szinte alig akad ember a világon, aki ne hallott volna/próbált volna ki már valamilyen számítógépes játékot – amennyiben a feltételeik megengedik -, legyen szó stratégiai, platform, szerep- vagy bármilyen más játékról (mint tudjuk ugye, manapság már pénzt is lehet ezzel keresni, nézzük csak meg a drága 
Ahogy mondani szokás, tökéletes párkapcsolat csak a mesékben, a nagy könyvben illetve egy idealizált világban létezik, hiszen nincs két olyan ember, akik makulátlan jin jangot hoznak össze együtt, ezt az állapotot legtöbbször kompromisszumok által érik el (vagy inkább közelítik meg) és szerencsés esetben jöhet a boldogan élnek, míg meg nem halnak végkifejlet.
A legtöbb eddig olvasott könyvemnél nem volt szükség gondos összpontosításra, de szeretem, amikor egy könyv olvasása nem csupán abból áll, hogy szépen haladunk a történet szálán és annyira kell mindösszesen figyelnem, ki-kicsoda és hol vagyunk, hanem néhol komoly koncentrációt igényelve olyan plusz információkhoz is juttat, amikhez eddig nem volt szerencsém, de persze mindezt oly mértékben valósítja meg, hogy nem nyomja el közben magát a körészőtt sztorit.
A zombis történeteket illetően mindenkinek megvannak a megszokott sztereopítiák: vírustól megfertőzött élőholtak széttépett ruhában, kezüket maguk elé tartva, szaggatott mozgással közelítenek és támadják meg áldozataikat némi élelemszerzés és természetesen a fertőzés aprópójából, hol lassabban, hol pedig meglepő gyorsasággal véghezvive mindezt.