Könyvet olvasni többek között azért is szeretünk, mert ilyenkor a papírlapokba (illetve az ebook olvasónkba) mélyedve élhetünk át egy teljesen más életet, akár világot valaki másnak/másoknak a szemszögéből. Sokan ezért is szeretik a fantasy regényeket, mert ilyenkor olyan dolgoknak is a tanúi lehetnek, amelynek alapesetben nem. Én valahogy mégis jobban vonzódom azokhoz az alkotásokhoz, melyek földhöz ragadtabbak, úgymond emberibbek – ahol nincsenek szörnyetegek, természetfeletti lények, „csak” emberek – az más kérdés persze, hogy átvitt értelemben mégis jelen lesznek természetükből fakadóan, csak épp nincs agyaruk, csápjuk vagy ehhez hasonló.
Emberi és emberi történetek között is tovább boncolgathatjuk a műveket fiktív, kitalált történettel megáldottakra, illetve valóságon alapulókra. Mostani regényem, Torey Hayden – Szellemlány című alkotása utóbbi kategóriába sorolható, melyet elolvasva viszont inkább szeretnénk, ha megmaradna a kitaláció mezsgyéjén, de sajnos nem. Kőkemény, igaz sztorival rendelkezik, mely a gyermekpszichológus és pedagógus Torey sokkoló tapasztalatát tárja fel nekünk egyik tanítványa vonatkozásában.
Könyvek filmvászonra vitele mindig nagyon izgalmat jelent az olvasó számára, hiszen a saját magunk által elképzelt világot fogja valaki és megeleveníti, kiléptetve az eddigi képzeletbeliség állapotából. Persze mindig próbálnak belevinni kisebb-nagyobb volumenű extra dolgot, hogy ne egytől-egyig másolják le az eredeti művet, ami miatt nagyon tudnak kukacoskodni az érintettek a mértékétől függően, ugyebár. Mindig szeretek megfilmesített könyveket viszontlátni a 
Modern korunk egyik nagy betegsége – a trendeknek való folyamatos megfelelés okán – a testsúlyunkkal kapcsolatos folyamatos aggályaink, köszönhetően a hiper-szuper vékony modelleknek, a megannyi reklámnak, filmeknek, illetve az ezek által kiváltott felfogásbeli berögződésnek. Bár egyre többen veszik fel a problémával a nyilvános harcot és próbálnak ellene kampányolni ahogy csak erejükből telik, még mindig komoly gondnak számít a világ minden táján.
Bizonyára sokan akadnak közülünk, akiknek ha valamilyen föndöntúli erő birtoklására lehetőségük adódna, gondolkodás nélkül a repülést választanák. Hiszen mi sem lehet jobb, mint mindenféle közlekedési eszközt magunk mögött hagyva és függetlenedve tőlük, ahogy a madarak is teszik fognánk magunkat, elrugaszkodnánk és vitetnénk magunkat a széllel, ahová csak kedvünk szottyan.
Jó ideje ugyan, hogy a könyv végére értem, de az elmúlt 2 hetem sűrűsége miatt most lett először szabad a délutánom annyira, hogy nyugodtan, a gondolataimat összekapirgálva végre visszatérhessek a könyvek világába. A legrosszabb az volt, hogy még az olvasásra sem maradt elegendő időm, de úgy vélem ez az az áldozat, amely abszolút megérte a Kindle-mentes napokat. :) /az okokról majd később részletesebben/
Nem vagyok egy cirkuszba járó típus, gyerekként iszonyatosan féltem a bohócoktól, bár úgy érzem ezen már sikeresen túltettem magam idős fejjel, valahogy mégis mindig kimaradt számomra ez az attrakció, pedig mostanában talán még kedvem is lenne megnézni, amiben körülbelül harmadennyi évesen volt csak részem.