Ahogy mondani szokás, tökéletes párkapcsolat csak a mesékben, a nagy könyvben illetve egy idealizált világban létezik, hiszen nincs két olyan ember, akik makulátlan jin jangot hoznak össze együtt, ezt az állapotot legtöbbször kompromisszumok által érik el (vagy inkább közelítik meg) és szerencsés esetben jöhet a boldogan élnek, míg meg nem halnak végkifejlet.
Gillian Flynn Holtodiglan című könyvében a házasélet problémáit boncolgatja egy thriller bőrébe bújtatva. Mivel Amerikában hatalmas sikernek örvendett (ott Gone Girl néven), egy ideje fájt rá a fogam, így már régóta ott díszelgett a virtuális polcomon, majd feledésbe merülve bukkantam rá erre a teljesen más borítójú Holtodiglanra, hát meg nem mondtam volna, hogy az anno kinézett és ez a magyar mű egy és ugyanaz. Két borító, két teljesen más műfajt sugalló ábrázolással (lejjebb látható az angol kiadás), de aztán leesett, aminek le kellett esnie és diadalittasan, vegyes érzéseket táplálva a magyar tervezés iránt belevetettem magam az olvasásába.
Szomorú pillanat volt, amikor anno kedvenc írónőnk, J.K. Rowling bejelentette, hogy a Harry Potter sorozatnak vége, többet nem tudunk meg Harry sorsáról. Aztán mindenki túllépett rajta a maga módján, persze az írónő eközben nem ült tétlenül, mint aki jól végezte dolgát (még ha éppenséggel meg is tehette volna), hanem ismét regénybe kezdett, ezúttal a felnőtt közönséget megcélozva Átmeneti üresedés című művével.
Az már megszokott dolognak számít regények terén, amikor valakinek a nézőpontjából ismerjük meg és követjük végig a történetet, de Emma Donoghue kanadai írónő gondolt egy merészet és nem elég, hogy egy kisfiút tett főszereplővé, ennél még sokkal tovább ment: egyenesen az ő szemszögéből mutatja be a sztorit A szoba című regényében. Elsőre azt gondolná az ember, hogy emiatt egy csupa bájos és vidám gondolatokkal megírt könyvről van szó, ám itt egy nagyon komoly drámával van dolgunk, mely az emberrablás igaz történeteiből meríti alapanyagát. A The New York Times a 2010-es év egyik legjobb regényének titulálta, így elolvasva én is hasonló véleményre jutottam, több okból kifolyólag is.
Aki a kezébe veszi tanúja lehet, hogy bizony nem egy szokványos regénnyel van dolgunk, hiszen 6 részre osztva, így ezzel 6 történettel gazdagodhat az olvasó, amik még önmagukban is megállnák a helyüket. Viszont a felépítésük sem ilyen egyszerű, hiszen belekezd az 1. felvonásba, majd az események megszakítással máris következik a 2. rész, amit a 3. vált fel, ugyancsak félbeszakítva előző társát. Mikor elérkezünk a 6.-hoz, az már végigviszi és lezárja az adott történetet, majd ezt a logikát követve jön az 5., 4., 3., 2. és végül az 1. lezárása, közben pedig nem szűnik meg az egyes részek közötti kapcsolat, egyfajta láncot alkotva haladunk így az események végére.