„Nem hagyhattuk, hogy túl sok igazság szivárogjon be a társaságunkba, nem ismerhettük be szavakban, amit a szemünk látott. Ha csak egy centire kinyitod az ajtót, érezni fogod a kinti rothadás bűzét, hallani fogod az ordításokat. Így hát nem nyitod ki az ajtót. Csakis a napi teendőkre gondolsz, arra, hogy élelmet, vizet, tűzrevalót kell szerezned, a többit elteszed a háború végére.”
A háború borzalmairól sosem lehet eleget beszélni/írni/mutatni, de az igazság az, hogy aki nem tapasztalta meg a saját bőrén, az sosem fog tudni teljes mértékben azonosulni vele, vagy akár a helyzetükbe képzelni magát, mindössze egy megrázó képet kaphat róla, mely által körvonalazódik mindazon borzalom, melyet a résztvevőknek és az akaratanul is a részeseivé válóknak át kellett élniük.
Érdekes dolog, amikor az iskola padjai között tanulod az egyes csatákat, hogy ki, mikor, hol és miért aratott győzelmet, tudnod kell az évek mellett a napokat, esetleg még néhány fontosabb nevet, és ekkor még a „meg kell tanulnod és kész!” elv a meghatározó. Nyilván tanára válogatja, mennyire lesz száraz az elsajátítandó tananyag és mennyire képes érdekesebbé tenni az olykor tényleg nem túl érdekfeszítőnek tűnő eseményeket, melyek az elhangzottak és a történelemkönyvek sorai között bújnak meg. Majd pedig kikerülsz a kötelező körök alól és 1-1 szegmens, ember, vagy akár az egész vonatkozásában megnyílnak előtted olyan történetek, amelyek elrugaszkodva a tömény tényektől, azokat felhasználva valóban érdekfeszítő módon igyekszenek visszaadni a megtörténteket. David Benioff amerikai regényíró Tolvajok tele címet viselő, a II. világháború orosz területein, orosz főszereplőkkel játszódó regényének olvasása közben éreztem hasonlóképp, ahogy az alkotó kiragadott egy időszakot és elhelyezte benne a tizenhét éves Lev Benyovot, akit fosztogatáson kapnak rajta, valamint Kolját, akit dezertőrnek, vagyis az alakulatától megszökő katonának tartanak és emiatt tartóztatják le. Ők ketten egy cellán kénytelenek osztozni, majd pedig együtt kerülnek egy nagy hatalmú ezredes színe elé, de a várt kivégzés helyett egészen más fordulatot vesz sorsuk és a két ismeretlennek akarva-akaratlanul össze kell dolgozniuk, hogy feladatukat végrehajtsák, azaz az ezredes lányának esküvői tortájához egy tucat tojást kerítsenek pár napon belül. TOVÁBB →
Viszonylag sokáig megvoltam kávé nélkül, mindössze 4-5 éve alkotja a reggeleim szerves részét, nagyritkán megspékelve a délutánjaimat is. Valahogy mindig is a tea pártján álltam, egyrészt – nemes egyszerűséggel – sokkal szélesebb és számomra szimpatikusabb ízskálával rendelkezik, másrészt pedig nagyobb jelentőséget és szeánszot tulajdonítok egy-egy forró tea elfogyasztásának, mint egy kávénak. Talán abból adódóan is, hogy a minél előbbi magamhoztéréshez igyekszem gyorsan túllenni a kávén, így nagyon kiélvezni sincs időm az ízeket. Már többször megkaptam, hogy úgy iszom, mintha feles lenne, fura szokás, tudom, de eléggé berögzült. :) Mindezek ellenére nehogy azt higyjétek, hogy nem szeretem magának a kávénak az ízét, csokoládéval való párosítása példának okáért az egyik kedvencem. Anthony Capella A kávék költője című regényének tulajdonképpen azért is álltam neki a gyönyörű borítón és az érdekesnek tűnő alaptörténeten túl, hogy kicsit közelebb kerüljek ehhez a nedűhöz, de természetesen és nem utolsó sorban azért jó sztorit is vártam körítés gyanánt.