Ha író lennék, az egyik legnagyobb kihívást biztos, hogy az jelentené számomra, hogy az első megjelent könyvem után olyan újabb történetet tudjak letenni az asztalra, mely folytatja az első művemben fellelhető sajátosságokat, írói stílust, de ugyanakkor bebizonyítja, hogy friss, teljesen más történetet is fel tudok építeni, mely nem kapaszkodik elődjébe, tőle teljesen függetlenül igyekszik újra meglovagolni a sikert. Nos, B. A. Paris biztos, hogy nem gondolhatott ilyeneket és nem voltak ilyen félelmei, hiszen a méltán sikeres Zárt ajtók mögött című regénye után az Összeomlás gyakorlatilag ugyanazt a sormintát követi, csak éppen a körülötte lévő máz, valamint a hozzávalók mások egy kicsivel.
Cass Anderson este hazafelé tart házához egy rövidebb, elhagyatott erdei útvonalon, amikor egy kocsit lát az út szélén. Bár megfordul a fejében, hogy megáll megkérdezni az ismeretlentől, hogy minden rendben van-e vele, hátha esetleg segítségre szorul, ám szöget üt a fejébe, hogy lehetne ez tulajdonképpen egy csapda is, melynek ő nem szeretne áldozatául esni, így végül nem áll meg és mint aki nem látott semmit, hazamegy. Másnap kiderül, az abban a kocsiban ülő nő halott, Casst pedig innentől szépen fokozatosan felemészti a bűntudat, melyen az ismeretlen telefonhívások sem segítenek, teljesen paranoiddá és felettébb zaklatottá válik. Kezd egyre több dolgot elfelejteni és megindul az összeomlás lejtőjén, melyből kérdés, ki tud-e keveredni.
Annyira jó és letehetetlen könyv lehetett volna. Igazság szerint, aki még nem találkozott az írónő első kötetével, annak valószínűleg az egyik kedvenc pszicho-thrillerévé válik, mint ahogy én is erre jutottam a Zárt ajtók mögött esetében. De mivel olvastam, így csak leutánzott, kiszámítható, unalmas maszlagot kaptam, melynél már az első oldalak után tudtam, hogy valami nem stimmel, néhány fejezet elteltével pedig már az is kikristályosodott, hogy ki áll emögött a furcsa és véletlen egybeesések mögött. Borzasztóan sajnálom, hogy az írónőnél csak ennyire futotta és elhagyta a kreativitása, vagy ami még inkább elszomorítóbb lenne: biztonsági játékot játszva, a biztos sikert hajszolva írta meg ugyanúgy második regényét.
Feszültség akadna bőven, a szereplők körvonalazása, formálása, gyurmázgatása, majd teljes valójuk felfedése is dicséretre méltó lenne, a fordulat is kellően megcsavarná a dolgokat, HA nem lennék jártas már a munkásságában.
Úgy ültem neki ennek a bejegyzésnek, hogy most már egy hosszabb lélegzetvételű értékelést írok meg, mivel az előző olvasmányaimnál is inkább a rövid és tömör megfogalmazást részesítettem előnyben (mondjuk ezt a későbbiek során szerintem többször is alkalmazni fogom, ha úgy ítélem meg a regényekkel kapcsolatban, és inkább azokra koncentrálok majd bővebb lélegzetvételű posztokkal, melyek „megérdemlik”), de egyszerűen erről a másolatról nem lehet több szót legépelni, mert tényleg csak ennyi van benne. Se több, se kevesebb.
Köszönöm, további regényeiből érdeklődés és az írónő kreativitása hiányában nem kérnék.
B. A. Paris - Összeomlás
Kiadás éve: 2017
Eredeti cím: The Breakdown
Eredeti megjelenés éve: 2017
Oldalak száma: 368
Egyik este teljesen véletlenül került ez a könyv a látókörömbe, de ahogy elolvastam a fülszövegét, azonnal megvett magának: nem árul el sokat, de amit leír, teljes mértékben magával ragad és nem hagy nyugodni egészen addig, amíg kezedben nem tarthatod magát a regényt. Nem volt kérdés hát, melyik könyv fog megjelenni néhány társával a karácsonyfa alatt, de abban is biztos voltam, hogy Tom Rob Smith: A tanya lesz a sorban az első, amelynek nekifogok.
Papír könyvek okozta lelki furdalásom okán az Anna világa befejezése után újra elővettem szeretett ebook olvasómat és nem is eresztettem el még a mai napig sem, sőt, egy ideig nem is tervezem, szinte folyamatosan pakolom rá az olvasnivalókat. Tulajdonképpen minimum 10 évre be tudnék raktározni regényekkel, de ennyire hosszú távra nyílván nem tervezem meg, mit fogok olvasni, úgyis ad hoc jelleggel választok könyveket az esetek 99,9 %-ában.
Egy pszicho-thriller megborzongat, beférkőzik a gondolataid mögé és nem hagy nyugodni éjszakánként, vagy akár nappal sem, amikor épp nem olvasod a könyvet. Egy pszicho-thriller középpontjában legtöbbször egy pszichopatát találunk, még ha kezdetben nem is sejtjük és jól titkolják előttünk, mi is valójában. Egy pszicho-thriller szeret az orrunknál fogva vezetni és a legvégsőkig fokozni a hangulatot és az izgalmat, hogy aztán egyetlen mondat segítségével megsemmisítő erővel rombolja le mindazt a képet, amelyet alkottál magadban a cselekményt illetően. Egy pszicho-thriller nem csöpög, nem bugyuta, nem kiszámítható és határozottan nem bagatellizálja el a történetet. Sajnos Kate Bennett első regényéről, a Megkarcolt életről mindez nem mondható el.
Gondolom mindenkinek van olyan útvonala, melynél majdhogynem kívülről fújja a házak sorrendjeit azok tulajdonságaival, sajátossággaival együtt, mintha csak régi ismerősként köszöntené őket egy nap kezdetekor, vagy éppen azt túlélvén hazafelé tartva. Vonatozás közben nem egyszer fordul velem is elő, hogy egy gyakrabban látott útvonal környezetét figyelemmel kísérem annak ellenére, hogy már megannyiszor láttam. Persze egyfajta támpontként is szolgál mindez, de amilyen hosszú útjaink szoktak lenni két település között, már puszta időtöltésnek is megteszi egy idő után, amikor már kiolvastuk, vagy kibeszéltük magunkat és a hátralévő távot valamivel ki kell tölteni. Paula Hawkins könyve, A lány a vonaton is erre alapozva kezdi meg történetét: Rachel mindennapos vonatozásai során már kívülről fúj mindent, amely mellett a masina elhalad, de ezen továbbmenvén még az egyik ház naponta látott lakói köré is sző egy kitalált életet kitalált nevekkel és jellemzőkkel. Így születik meg Jess és Jason, az idilli szerelmespár, akiknek egyik, vagy épp mindkét tagja mintha csak a teraszukon várnák, hogy Rachel elhaladjon mellettük. Igazi művészlelkeknek állítja be őket kinézetük és néhány másodperces jeleneteik alapján, noha a valóság egészen messze áll ettől és ezt főszereplőnk is jól tudja. De ki ne szeretne ábrándozni, miközben a saját élete romokban hever?
Az írói álnév az irodalom kezdetétől létező fogalom, gondoljunk csak a történelem órán megismert/említett megannyi Anonymus nevet viselő alakra a középkorból, amikor is a névnek, mint olyannak még nem tulajdonítottak akkora jelentőséget (ráadásul akkor egy mű több személyhez is volt köthető), mint a későbbiek folyamán. A választása mellett ugyanakkor számtalan ok húzódhat: akár a művészet koncepciójaként is felfogható, de társadalmi, politikai okok mellett marketing fogásként, a magánélet megvédéseként, vagy egyszerűen valami új kipróbálása gyanánt is alkalmazni szokták. Kitűnő példa az írói álnévre Stephen King fia, aki a Joe Hill nevet választotta, hogy nevéről ne asszociáljanak egyből a világhírű papára és ne csak azért vegyék meg, hanem ő maga mutassa meg, hogy méltó a sikerre. Az persze már más kérdés, hogy ebben az információdús világban ilyen dolgok secperc alatt felszínre kerülnek.