Paul Lynch: A próféta éneke

Túl egy újabb megrázó olvasmányon.

A Stoner után kéz kézzel kapkodtam valami hasonló élmény után, hogy az általa keletkezett űr valamiképp enyhítődjön, hát A próféta éneke végére érve nem mondhatnám, hogy teljes mértékben sikerrel jártam, de az biztos, hogy újabb felejthetetlen olvasnivalót hagytam magam után.

Ebben a disztópiára hajazó regényben egy négygyermekes anya igyekszik egyben tartani a családját és túlélni, miközben minden fokozatosan széthullik körülötte, és a normalitás helyét felváltja a rettenet. Az ellenállás forrong, miközben a rezsim a diktatúra felé tereli az országot, a határok lezárulnak, a hatalomnak nem tetsző embereket eltávolítják, emberek tűnnek el, a boltok kínálata egyre szűkül, és idővel az összecsapások frontvonala gyakorlatilag egészen a házak bejáratáig eljut.

Egészen klausztrofób érzés volt fejezetről-fejezetre haladni, miközben a lehetőségek, és vele együtt a mozgástér lassacskán beszűkül, a remény lépésről-lépésre halványodik, és minden, korábban hétköznapi rutinnak számító cselekedet egyre veszélyesebbé válik. Ráadásul meglehetősen tömény a szöveg párbeszédekre tagolások hiányában, ami még inkább fokozza ezt a lehetetlen helyzetet. Gyakorlatilag egy rémálom papírra vetülésének voltam szemtanúja, ahogy a főszereplő saját sorsának kontrollálási lehetőségét kirántják alóla, anyaként pedig különösen megviselt, most úgy érzem, valami irreálisan bájos dologra lesz szükségem ahhoz, hogy helyrezáródjak lelkileg.

„ (…) el akarja mondani neki, hogy minden rendben lesz, de csak áll a fonott kosár előtt, amibe belehajigálja a ruhákat és úgy érzi, mintha saját maga hullana ki a saját karjából, az érzés, hogy olyasmi felé zuhannak, amit semmivel sem tud meghatározni, amivel valaha találkozott az életben.”

★★★★★

John Williams: Stoner

2025. július 20. – ezen a napon fejeztem be ezt a regényt, és ezzel a momentummal valami határozottan megváltozott. Nem nagyon találom a helyem az olvasmányaim között, belefogtam és haladok megannyi történettel, de azóta sem tudott semmi annyira magával ragadni, mint Stoner élete. Az emberé, akinek sorsa tulajdonképpen felejthető lenne, hiszen semmi extravagáns eseménnyel nem bővelkedik: tizenkilenc évesen beiratkozott a Missouri egyetemre, majd később, a doktori fokozat megszerzése után oktatóként tevékenykedett itt, egészen a haláláig. Mégis úgy tudta átadni nekem John Williams mindezt (nem, nem az a John Williams, akire gondolsz elsőre), hogy örök érvényű nyomot hagyott bennem. Csak úgy egyszerűen, de nagyszerűen.

Hangulatában magával ragadó, és az a különös, hogy fel sem tudom eleveníteni, mi volt az a pont, ahonnan végérvényesen belehabarodtam a regénybe, csak az tűnt fel, hogy a cselekmény alig akar elereszteni magától. Mindig van bennem egy leheletnyi szkepticizmus, ha olyan regénnyel találkozok, amit megannyi ember A tökéletes olvasmánynak titulál és az egekig magasztal, de itt most egyet kell értenem. Az író egyszerűen csodálatosan ír a maga természetességével (na meg le a kalappal a fordító előtt is), elérte, hogy együtt haladjak Stonerrel a rögös kis útján, megélve vele azt a megannyi pillanatot. Hol aggódva a rosszul választott felesége miatt, mint valami igazságtalan momentum, amit nem érdemelt meg – noha az ő döntése nyomán alakult így az élete -, hol izgulva érte, hogy a teljesen kiakasztó és felesleges rivalizálási helyzetéből jól tudjon kijönni, hol pedig mosolyogva, amikor olyan történik vele, amit megérdemelt. Az a bölcs nyugodtság, ami a sorokból árad, teljesen ki tudott körülöttem kapcsolni minden mást.

Szóval itt állok most, majdnem egy hónappal később, hatalmas ürességgel, és várom, hogy jöjjön valami, akármi, ami hasonlóan csodálatos és betölti a keletkezett űrt – vagy amíg a Butcher’s Crossing újra elérhetővé nem válik Mr. Williams-től, mert az a műve is még nagyon hívogat.

★★★★★

Elmélkedős sci-fi az otthontalanságról, a szabadságról, a társadalmak jó vagy rossz működéséről | Hao Csing-fang: Hazatérés

“A hajó hangtalanul úszott az ürességben, magányos ezüstpettyként szelte a távot, a vákuumot, a láthatatlan gátakat és a szántszándékkal elfeledett történelmet.
A hajó megépülése óta harminc év telt el, viseltes burkán pedig rajta hagyta örök nyomát az idő vasfoga.”

“(…) már számtalan virágzást és lecsupaszítást átélt. Minden asztal ismerte az egymást követő korok abroszait, és minden szőnyeg megtapasztalta a tovatűnő évek változatos vitáit.“

“Földi időszámítás szerint 2190-et, marsi szerint 40-et írtunk.”

Harminc évig tartó háború nyomán a Földtől elszakadva és függetlenedve létrejött a Marsi Köztársaság, vele pedig egy, a tudás szabad megosztásán alapuló, műhelyek köré szerveződő társadalom. A két bolygó között az összeköttetést ez a hajó jelenti, amelyen egy csapat fiatal érkezik meg, miután éveket töltött a Földön, hogy megtapasztalják az ottani viszonyokat. Visszajövetelük azonban nem várt kétségeket ébreszt bennük, hiszen már nem érzik magukénak szülőbolygójukat, annak elveit és hitvallását.

„ennek a világnak az a legnagyobb baja, hogy nem tarthatjuk rossznak.”

Egy beszabályozott, szokásokon alapuló rendszert látnak, ahol senki sem megy a maga feje után, egy állandó helyen kikötve megkapják azt az egyenes ösvényt, amit a halálukig követnek. Egy várost, ahol senki nem szeg törvényt, mert nincs hova menekülni.

„A Földre érkezés után előszeretettel veséztek ki minden új állást, minden új látványt. Megkíséreltek elveket leszűrni, és a vágyott életvitelükről szónokolni. De idővel megritkultak az efféle eszmecserék. Vajmi kevés befolyásuk volt a saját életükre. A rendelkezésükre álló életvitelek változatossága dacára az egyén előtt csupán maréknyi lehetőség állt nyitva.”

Ebből a megrekedt állapotból próbálnak a fejezetek során kitörni, melyet számos szemszög, de legfőképp egy fiatal lány, Luojing szócsövén keresztül követhetünk végig, akinek a kétféle, egymástól gyökeresen eltérő életmód „légtömegként csapódott egymásnak a szívében, és tomboló vihart kovácsolt.”

TOVÁBB →

(Ki)útkeresés a tudomány és az emberi kapcsolatok útvesztőjében | Weike Wang: Kémia

Mostanra már elértem oda, hogy úgy veszek a kezembe egy-egy távol-keleti történetet, mintha hazaérkeznék: teljesen lenyűgöz a társadalmi és gondolkodásbeli különbség, az ebből eredő történetvezetési stílus, illetve maguk az elmesélt történetek. Tulajdonképpen élhetnék az elfogult jelzővel is, de úgy érzem, ahhoz még van mit megismernem, így folytatom a barangolást, ezúttal a kínai-amerikai szerző, Weike Wang első debütáló regényéhez, a Kémiához volt szerencsém, ami nemrég jelent meg hazánkban is a Troubadour Books jóvoltából.

„Minden komédia házassággal ér véget. Minden tragédia halállal. De mi van a kettő között?”

Főszereplőnk élete első ránézésre pozitív irányba halad: munkáját a kémia iránti szenvedély hajtja, barátja pedig nekiszegezi a nagy kérdést, szeretne-e hozzámenni feleségül. De mi van, ha a tudomány iránti szenvedély ellenére évek óta kudarcba fulladt kísérleteket tud csak felmutatni, mellyel nem jut előrébb karrierje szempontjából, és ezt ráadásul a szülei sem tudják elfogadni? A házassági ajánlat is elsőre nagyon szépnek és rózsaszínnek hathat, de mi a helyzet akkor, ha a másik fél nem érzi úgy, hogy itt lenne az ideje? Elbeszélőnk rögös utak mentén vezet be bennünket életének kételyekkel teli állomásaiba, miközben keresi a helyét ebben az elvárásokkal tűzdelt világban.

TOVÁBB →

Újabb föld körüli horrorválogatás | James D. Jenkins · Ryan Cagle (szerk.): A ​borzalmak hívása – Rémtörténetek a világ minden tájáról (Rémtörténetek a világ minden tájáról sorozat 2.)

Az antológia első részét a 2023-as év elején olvastam, amikor még a horror irodalmával leginkább puhatolózó kapcsolatban álltam, és tulajdonképpen ez az év volt az, amikor jobban elkezdtem a műfaj felé fordulni, kezdve az antológiával, belekóstolva a kannibalizmus legsötétebb bugyraiba is, majd belebolondulva Kingbe, így azóta már bőven kijelenthető: levedlettem a finomkodás fátylát, és egyenesen kutatom azokat a történeteket, amelyeken borzonghatok vagy sokkolódhatok. A novellagyűjtemény mindig kiváló alkalom erre, főként akkor, ha országhatárokat is átszelnek vele, sokszínűsítve a palettát, amire a Valancourt Books szerkesztői is vállalkoztak, immár másodszorra.

Már A sötétség szavaiban is érdekes volt olvasni a különféle országokból származó, más-más hangulatú és hátterű irományokat, ezt A borzalmak hívása remekül folytatja: a legelején ismét ötletes térkép segítségével navigál bennünket, ezúttal hova és milyen módon kalandozunk el a horror és/vagy weird fiction mezsgyéjén keresztül. Az egyes novellák előtti bevezetőben pedig felvázolásra kerül az adott ország zsánerhez való viszonya, továbbá különféle képviselőinek rövid bemutatása, közelebb hozva ezzel az adott művet, illetve néhány írás esetén még illusztráció is belecsempészésre került, a hangulat fokozása érdekében. Egy kívül-belül ízlésesen és kreatívan összeállított antológia, látszik, hogy foglalkoztak vele, és szívvel-lélekkel készült.

TOVÁBB →

Társadalmi sci-fi, mely közelebb van, mint gondolnád | Silvia Park: Fényszirmok

A sci-fi berkein belül a robotok és az emberek közötti kapcsolat boncolgatása az egyik kedvenc témaköröm, és tetszik vagy sem, világunk egyre fokozottabb ütemben halad a robotizáció felé, így a koreai származású írónő, Silvia Park regényében felvázolt helyzet, bár néhány nemzedékkel odébb jár, nem is annyira távoli, mint azt gondolnánk. Ott vannak az egyes munkahelyeken kiváltott, robotok által elvégzett munkafolyamatok, de nem szükséges messzire menni, már a háztartásokban is rengeteg, gép általi automatizáció elérhető, és a nyilvánosság felé publikált, táncoló robotokon kívül fellelhetőek már olyan komolyabb modellek is, amelyek az emberek által kivitelezhetetlen szituációkban bevetésre kerülhetnek. Ha azt nézzük, a mesterséges intelligencia is hová jutott nagyon rövid időn belül, valóban szinte karnyújtásnyira vagyunk attól, hogy ez a disztópia valósággá váljon, és nem csupán segéderőként, hanem családtagként is funkcionáljanak a gépek.

A Fényszirmok egy olyan, újraegyesített Koreába kalauzol, ahol a robotok immár a társadalom szerves részét képezik. Segítségükkel rengeteg, eddig emberi kéznyomot jegyző tevékenységet váltanak ki, az újabb és újabb modelleket fejlesztve az emberi kapcsolatokat is átformálják: hol a gyermekek tökéletes pótlékaként, hol társként már-már ijesztően kiváló mértékben helyt tudnak állni.

Az őrmester az ötödik évtizede derekán járt, fiatalabb volt Dzsun apjánál. Az M nemzedékbe tartozott, mikor a robotok barátságos szerszámok voltak, akárcsak Fakabát, a Scheprő. Egy gép háztartásonként: behúzható karral az edényszárításra, a zoknihajtogatásra, és megmosni a lusta kölkök fogát! Miután a Talósz-cég egymilliárdért felvásárolta a Scheprőt, a háztartási Scheprők helyét idővel átvették a Marthák, azaz az MH-1000-esek. A Képzelt Barátok elleni hajtásban a Talósz termékei szerszámlét helyett keményen a szerves lét felé kanyarodtak. Dzsun az R-nemzedékhez tartozott. A robotok és az emberek gyermekkora óta egyformák voltak.”

Ebbe a közegbe ágyazva ismerjük meg főszereplőinket, akik különféle élethelyzetük nyomán kötődnek valamilyen formában a robotokhoz, és végigkísérhetjük a cselekmény folyamán kétségekkel, vívódásokkal kikövezett útjukat ebben a megváltozott világban.

TOVÁBB →