Lassan, de biztosan kezd körvonalazódni az idei év science fiction felhozatala, melynek, mondhatni az első fecskéje Robert Lanza és Nancy Kress közös regénye, A megfigyelő. Témájában rendkívül érdekes: a kvantumelmélet boncolgatásával, a valóság értelmezésén keresztül a multiverzum világába kalauzol, felvázolva egy olyan technológiát, amely alapjaiban változtathatja meg a világról alkotott képet.
Caro(line) élete a hullámvasút gyorsaságával száguld a lejtő felé, magánéleti nehézségei mellett munkahelyén is probléma adódik, és agysebészi presztízsének elvesztése fenyegeti, ám egy napon titokzatos felkérést kap: dédnagybátyja, a Nobel-díjas tudós, Samuel Watkins ajánl neki munkát kutatóintézetében, melyet teljes rejtély övez. A kajmán-szigeteken lévő objektumba érkezve, a projekt megalapozói fokozatosan avatják be, pontosan minek a megvalósítása van folyamatban, melynek maga a betegségben haldokló Sam is komoly kulcsszereplője lesz. A tudat erejéről, a többféle valóság lehetőségéről kapunk egy izgalmas gondolatkísérletet, miközben bepillantást nyerhetünk a projekten dolgozók életébe, az indítékokba és okokba, na meg természetesen a körülötte adódó bonyodalmakba is.
A Pokolfajzat egy eredetileg 1977-ben megjelent, amolyan igazi régies rémtörténet. Sallangoktól mentesen, röviden tárja elénk az író elképzelését, mindezt úgy, hogy mindig valaki szemszögéből, érzéseinek, gondolatainak közvetítésével értesülünk a történtekről, ettől válik igazán hátborzongatóvá, főleg, hogy nem csupán személyek fejébe láthatunk bele, de Baxter, a kutya perspektívája is megjelenik, fokozva ezzel a szürreális érzetet. Az igazán nagy fondorlata, ahogy haladunk a történetben, egy idő után ember és állat gyakorlatilag mintha összemosódna, és megkérdőjelezhető, tulajdonképpen melyikük is az igazi fenevad.
Stílusában először Jack Ketchum ugrott be, de hamar kiderült, hogy feszességben, feszültségkeltésben messze elmarad tőle, mert nem ez a cél vezérli. A hasonlóság inkább abban lelhető fel, hogy mindketten a lélek legmélyén lakozó legsötétebb pokol felszínre kerülésével foglalkoznak, a történetvezetéssel a bőröd alá kúszó kellemetlen érzet elérése a céljuk, kinek komótosan, alattomosan, kinek pedig brutálisan, elemi erővel.
„A férfi érti, ahogy én is, hogy a kert földjében olyan rejtély és olyan erő van, amit a házakban hiába keresnénk. És tanulok tőle az időről. Kint a kertben együtt felfedjük azoknak a nyomait, akik még azelőtt éltek, hogy a házak léteztek volna. Az enyészet szagát, amely szúrósabb és összetettebb, mint az élet szagai; apró csontokat; sorsukra hagyott személyes tárgyak darabjait; azt a szagot, csak töményebben, amit az öregasszony bocsátott ki magából, miközben kicsavarodott testtel hevert a lépcsőpihenőn: a halál szagát. Kedvelem ezt a szagot.”
Ismét egy olyan könyv, amelynek egyik szereplőjével sem igazán lehet azonosulni, sem céljukat, sem motivációjukat illetően (kivéve, ha az ember szociopata), így olvasóként inkább a csendes/döbbent szemlélők lehetünk, kinek mi fér bele az ingerküszöbébe. Ezért is vagyok bajban ezzel a könyvvel, mert amit olvastam, egyáltalán nem mondhatnám, hogy élveztem, hogy valamit is adott volna, hogy letehetetlen lett volna, de még úgy igazán felejthetetlen sem. Inkább meghagyom egy nyomasztó, abszurd lenyomatnak a máslapos emlékeim között, mert többet most nem igazán adott hozzá az olvasói élményeimhez.
Sokáig bizonytalan voltam, kell-e nekem ezzel a könyvvel megismerkednem, de a Fargo című sorozat legutóbbi évada után – amely Noah Hawley kezei alól került ki – nem hagyhattam ki az elolvasását, annyira megfogott a képernyőn látott történetvezetés. Tulajdonképpen ugyanazt a stílust kaptam, amit ott is: egy ízig-vérig amerikai történetet, megannyi társadalmi témát érintve.
Nagyon nehéz keretek közé szorítani ezt a regényt, melyik műfajhoz is húz igazán. Egyrészt ott a kiindulópont, a társadalmi helyzetek által egyre jobban eluralkodó káosz, melynek közepette fiatalok lesznek öngyilkosok, mindezzel egy disztópikus légkört teremtve meg. Végig tartalmaz társadalomkritikai elemeket, szembe állítva egymással a „csőcseléket” és a hatalom, a pénz embereit, ugyanakkor reflektál a mai modern társadalom negatívumaira, a politika mocskos mivoltára. Cselekménye szerint leginkább a thrillerhez áll közel, az események tengere pedig nem veti ki magából a felbukkanó vallási, filozófiai elemeket sem.
★★★★☆
Nem finomkodik a megfogalmazásokkal, volt olyan fejezete, amelyet teljes egészében kiragadtam volna, bár nyers, mégis fájdalmasan helytálló, ahogy a mai világ mivoltáról és a rákfenéiről szól.
„Az igazságszolgáltatás csődöt mondott. Mindenestől, az egész elképzelés. Hogy valami elfogulatlan rendszer mérlegeli az érveket és ellenérveket. Nem működik. Csak a hatalom számít – hogy kinek van, és kinek nincs. És akinek van, az visszaél vele. Úgyhogy amikor megszerezzük, nekünk is vissza kell élnünk vele. Így érjük el az egyensúlyt.”
„Amerikában az ember úgy élhet a mennyei királyságban, hogy közben meggazdagszik. Ez tényleg a bőség földje volt. Annyi a trükk, hogy újra kell gondolni az utópia fogalmát, hogy a rabszolgaság is beleférjen. Ennek érdekében Jézus tanításaihoz fordultak. Az Úr azért teremtette az afrikaiakat, hogy felszabadítsa követőit a végeláthatatlan robotolásból. Így válik erkölccsé az erkölcstelenség.”
Maga a cselekmény viszont ehhez képest kicsit alulmaradt számomra, elveszett a megannyi kinyilatkoztatás közepette, és nem kötött le annyira, mint vártam. Sorsok fonódnak össze, emberek lépnek szövetségbe, és bár élettörténetük érdekes, mégis teljesen eltörpültek ebben a kavalkádban.
Ha bírja a gyomrod a komoly társadalmi problémákat boncoló történeteket, a továbbgondolásra sarkalló, olykor gyomrosként, de minimum pofonként ható igazságokat tartalmazó könyveket, akkor érdemes sort keríteni rá.
Friss emlékekkel vágtam bele a Második Magyar Köztársaság folytatásába, felbuzdulva az első rész pozitív élményén, Kondor Vilmosban pedig ezúttal sem csalódtam. Újabb érdekes bonyodalommal, humorral kellően megfűszerezve, izgalmas történelmi csemegékkel, ám töretlen minőséggel szolgáltatta részemre a második részt, Az első budapesti olimpiát.
Egy újabb fondorlatos történelmi csavarnak köszönhetően Magyarország ad helyet az ötkarikás játékoknak, igazi turistaparadicsommá változtatva és felpezsdítve ezzel a fővárost. Nyomozásban ezúttal sincs hiány, a magyar úszócsapat nagy reménysége a versenyszáma során a rajtkőről a vízbe ugorva, rá pár másodperccel holtan süllyed a medence aljára. A rejtélyes eset megoldása Nemes Albert feladata lesz, egy érdekes új társ segítségével, aki vidékről került Pestre, és akitől nem idegen az erőszak alkalmazása célja elérése érdekében. Ráadásul a fentről való nyomás ismét ott lebeg szereplőink felett, emiatt is lesz fontos, hogy minél előbb végére járjanak az igazságnak.
Ennek a vékonyka kis könyvecskének legelőször is a borítója volt az, amivel teljes mértékben megfogott magának. Szerintem egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a Metropolis Mediánál egyre jobbak és kreatívabbak a borítók, legyen az sci-fi, szépirodalom, vagy akár olyan mágikus realizmussal átszőtt, szürreális, nehezen behatárolható posztmodern kötet, mint a szerb Zoran Živković jelen bejegyzésben tárgyalt műve, Az idő ajándékai.
A novellafüzér témakörei, az időutazás és a könyvek olyan telitalálat szerintem, amelyben egy valóságtól elrugaszkodni tudó, nyitott ember, illetve a könyveket szerető olvasó mindenképpen megtalálja az utat egyik-másik, vagy akár minden egyes történethez. Mielőtt elkezdtem olvasni, volt bennem egy halvány bizonytalanság, mi van, ha hiába ezek az általam oly kedvelt elemek, mégsem tudom majd maradéktalanul élvezni fennköltsége, túlságosan filozofikus, esetleg elvont mivolta miatt, de ez a kósza érzés már az első novella után maradéktalanul ködbe veszett, és maradt a színtiszta élvezete ezeknek a különleges szösszeneteknek.
Annak idején A szabadulás-trilógia első két része teljesen levett a lábamról, noha az író egyáltalán nem spórolt a karakterszámokkal, mégis az elejétől a végéig érdekes, izgalmas, egy bizonyos vírus miatt bekövetkező apokaliptikus világot tárt elénk, melyben az út borzalmakkal és pusztulással volt kikövezve. A várva-várt harmadik résznek azonban még nem álltam neki, immár bő 10 év távlatából úgy érzem, a teljes képhez elengedhetetlen lenne egy újraolvasás, ami azért valljuk be, nem éppen egy röpke, könnyed projektnek ígérkezik. Emiatt is örültem neki, hogy új regénye, A révész hozzánk is eljutott, gondoltam remek előfutár lesz ahhoz, hogy meghozza a kedvemet a trilógiához, pláne, hogy az annyira hívogató disztópia és sci-fi címkékkel tűzdelt, rejtélyesnek ígérkező alaptörténettel rendelkezik.
Nem túlzás, amikor azt mondom, az év egyik legjobban várt regénye volt. Alig vártam, hogy a különleges és titokzatos Prospera elnevezésű, a hanyatló világtól elzárt, idillinek látszó helyben elmerüljek és szeljem cselekményhabjait, akárcsak egy vitorlás. Felfedezzem a társadalom igazi működését, megismerjem magát a révészt, na meg elém táruljanak a repedések, az igazi fondorlat, a nagy megdöbbenés. Furcsa volt megfáradt sorokat, méla elmélkedéseket olvasni mindezen elképzelések után, és ugyan jött a nagy betűs történet, izgalmas és érdekes fejezeteivel, sosem szippantott be teljes mértékben. Olvastatta magát, de nem azzal az igazi, rendkívüli szenvedéllyel, amely egy letehetetlen könyvvel érkezik, inkább nyitottan, kíváncsian, de mégis tartózkodóan. Amikor pedig úgy éreztem, na végre, eljött az idő, amikor beérik az egész, feltevődik az a bizonyos pont az i-re, véget ért.
A révész a megannyi ha és amennyiben regénye: talán nagyszerű lett volna, ha nemrég nem olvastam volna hasonló csavarral operáló, de mérföldekkel jobban tálalt regényt; esetleg megkapóbb lett volna, ha semmilyen előismeretem nincs az írót illetően, és nem tudom, mire képes. Sokkal jobban állt volna neki, ha hosszabbra nyúlt volna, ezáltal pedig nem keletkezett volna aránytalanság a rétestésztaként, megfelelően megalapozott, majd kifejtett bevezető és döbbenetesnek szánt, röpkének ható, hamar lerendezett fordulat között. Az tagadhatatlan, hogy Mr. Cronin jól bánik a szavakkal és a történetvezetéssel, és előfordulhat, hogy túlságosan szigorúan álltam hozzá, de számomra ez akkor sem lett annyira maradandó élmény az előző okokból kifolyólag, bármennyire is reménykedtem benne.
Nem éppen ezzel a kissé elégedetlen attitűddel szerettem volna az újraolvasásra sarkallni magam, de a kedvhozás helyett maradt a régi jó dolgokhoz való visszanyúlás melletti voks, amennyiben a piac is úgy akarja, és be tudom szerezni a trilógia könyveit.
