Egy igazán sokszínű sorozat kezdete, és remek folytatása | Becky Chambers: Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz, Hosszú út egy közös keringési pályán (Wayfarers sorozat I., II.)

Éveken keresztül szemeztem Becky Chambers Wayfarers sorozatával, így nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy végre magyarul is megjelenik, sőt, úgy tűnik megérte elhozni az olvasókhoz, mert azóta már a folytatása is napvilágot látott, ráadásul mindezeket egyedi, szerintem remekül megálmodott és összehangolt borítóstílussal jelentették meg (még azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint az eredeti). Regényeivel egy fajokban gazdag világba kalauzol, teszi mindezt gördülékeny, olvasmányos stílusban, izgalmas cselekménnyel, szerethető karakterekkel, mellyel még azok számára is érdekes lehet, akik alapjáraton nem olvasnak sci-fi könyveket.

Bevezetés a sorozat világába

„Az anyagi galaxis szakértői vagyunk. Átalakított világokon és hatalmas orbitális létesítményeken élünk. Alagutakat fúrunk az alrétegbe, hogy csillagrendszerek között ugráljunk. Azzal a könnyedséggel szökünk ki egy bolygó gravitációs teréből, amivel kisétálunk egy ház ajtaján. De az evolúció területén játékokkal matató ivadékok vagyunk.”

A Galaktikus Közösség egy intergalaktikus összefogás eredményeképpen jött létre, melynek célja a bolygók közötti együttműködés, pl. kereskedelem, illetve a galaxisokon keresztüli utazás elősegítése, zökkenőmentes működtetése, amely nem mindig sikerül ugyan, de az alapok lefektetésre kerültek. A világot benépesítő fajok sokfélesége elképesztő, különös tekintettel arra, hogy mindegyiküknek összetett kultúrája, múltja van, melyeket az egyes részekbe beágyazva, a világot ezzel fokozatosan bővítve és gazdagítva jeleníti meg.

A sorozat egyes részei esetében ez a világfelépítés az igazán közös pont, egyébként teljesen lazán kapcsolódnak csupán egymáshoz, mindig más helyzetet, karaktereket állítva a középpontba. Vannak ugyan visszatérő szereplők, de mindegyik példány önmagában is megállja a helyét, az igazi élmény elérése érdekében viszont célszerű sorban haladni.

TOVÁBB →

Elkerülni az elkerülhetetlent | Markovics Botond: Felfalt kozmosz

★★★★★

A Felfalt kozmosz volt az első regényem Botondtól, így nem tudtam mire számíthatok, de azt hiszem már az első néhány fejezet után biztos voltam benne, bármi is vár rám, valami különlegesben lesz részem.

Nem tévedtem, a világvége köré szőtt családregény, egy elképzelt, átalakult társadalmi forgatókönyvvel, na meg elképesztően izgalmas sci-fi ötleteivel teljes mértékben lenyűgözött.

Roppant érdekes volt követni az Univerzum pusztulását, miközben az életkor vonatozásában már nincsenek feltétlen megszámlálva és behatárolva az emberek napjai, és elérhető a technológia, mellyel, ha nem is örökké, de meghatározhatatlan ideig lehet leélni egy életet. Karaktereink esetében is úgy éreztem, nem csupán életük egy-egy szeletét kíséri végig a cselekmény, hanem az apokalipszis lassú, de határozott közeledtével ellentétben, szinte örökkévaló létezésük, és amíg a vég el nem érkezik, mellettünk, olvasók mellett maradnak, egyfajta nyugalmat kölcsönözve ennek a nyugtalanító helyzetnek.

Főhőseink, Emily Schroeder és két testvére, akár kis homokszemek a hatalmas tengerben, mégis a maguk módján különleges sarokpontjai az eseményeknek, így jellemük fejlődésének, alakulásának tökéletessége elengedhetetlen volt a regény szempontjából, amit sikerült is véleményem szerint megugrani az írónak. Problémák, nehéz döntések és áldozatok keresztezik útjukat, cselekedeteikkel pedig igazi, lélegző, hús-vér emberekké válnak a lapok között.

Mindemellett komplex társadalmi helyzetet ismerhetünk meg, a fejezetek előtt felsorakoztatott hírek, cikkek, gondolatok még  valóságosabbá teszik ezt az elképzelt világot, illetve annak működését, a hatalom világvégéhez való viszonyulását, az egyes táborok válaszát a kialakult jelenségre, indítékait és okait.

“Miért is gondolta, hogy a túlélés végül felülírja a hatalmi ellentéteket?”

Sokoldalú, remekül kitalált, kozmológiai szempontból is igazi csemege, sokszor nem túlzok, ámulattal olvastam, milyen megoldásokkal állt elő, főként a Szupraverzumot, illetve annak jövőszellemeit illetően, melynek jelenetei sokáig velem fognak maradni még, annyi bizonyos.

– “Mondd csak, szerinted van értelmes élet a Földön túl? 
– Úgy hiszem, kell lennie. 
– De nem tudod biztosan. És vajon hol leszünk száz év múlva? 
– Nem tudom – vallotta be Melnyikov. 
– Ahogy én sem. És azt tudod-e, mikor lesz a halálod napja? 
– Ezt sem tudom. 
– Pontosan – felelte Asha Weng. – Számtalan kérdést tehetnék fel, amelyekre egyikünk sem tudja a választ. És amíg egyetlen „nem tudom” is létezik, én addig szeretnék élni. Mert az élet maga a tudni vágyás.“

Jöhet a többi!

Megtorpanva bár, de törve nem | Dan Simmons: Hyperion bukása (Hyperioni énekek sorozat 2.)

A Hyperion iránti lelkesedésem hevében azonnal nekiálltam a második résznek, a Hyperion bukásának. A sorozat igényli is a folytonosságot, hiszen ott veszi fel a történet fonalát, ahol az első abbamaradt, viszont már nem merül bele a karakterek jellemébe, hátterébe, ilyen szempontból inkább cselekményorientált, az első részhez képest. Háború, politika és vallás vegyül a zarándokok sorsának alakulásába, egy grandiózus űropera keretein belül, melyet körbefon a technológia.

★★★★☆

Na ez már keményebb dió volt az első kötethez képest, a kezdeti lendületem és lelkesedésem lassan, de fokozatosan apadt. Maga a világ továbbra is lenyűgöző, érdekeltek a történések, a beemelt szálak, viszont annyira zsúfolt és sokrétű volt, hogy akarva-akaratlanul is úgy éreztem, amikor mellette más könyvhöz nyúltam, mintha a felszínre jöttem volna levegőt venni.

A titokzatosság és a feszültségkeltés változatlanul lendületet, löketet ad a haladáshoz, ám egymásra rakódva, halmozva egy idő után úgy éreztem, mindezek éppen a visszájára fordítják az egészet, és csak tolom magam előtt ezt a fene nagy kinyilatkoztatásokkal, filozofálgatásokkal tűzdelt, sejtelmekkel teli, Időkriptákkal beharangozott, Shrike által fenyegetett, Maggal összeköttetett, Hálóval körbeszőtt „valamit”, amivel kapcsolatban hatalmas bizonytalanság uralkodott bennem, megtudom-e valaha, mi is az valójában. Szó, mi szó, többségében helyre kerültek a miértek és a hogyanok ezen a rögös, végeláthatatlan úton, ugyanakkor maradt még pár rágatlan csont is, a következő részekre.

A harmadik és negyedik könyv is érkezik majd jövőre újraszerkesztett kiadásban, így bőven lesz idő rápihenni erre a grandiózus sorozatra, itt most úgy érzem a bőséges 1226 oldalnyi klasszikus tudományos fantasztikum után rám is fér.

A sci-fik klasszikus, csillogó ékköve | Dan Simmons: Hyperion (Hyperioni énekek sorozat 1.)

Egy újabb klasszikus sci-fi olvasmányon vagyok túl, méghozzá egy olyan regényen, amely sokrétű, komplex, ugyanakkor nagyszerűen kivitelezett, egy igazán fantáziadús közegben játszódó, érdekes világ, emlékezetes karakterekkel. Aki sci-fi berkekben olvas, úgy gondolom, előbb, vagy utóbb, de mindenképpen útba ejti Dan Simmons Hyperionját, én valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag csak most, az újrakiadásakor állítottam teljes fókuszba, de egyáltalán nem bántam meg, hiszen most, jó néhány (még közel sem elég!) tudományos fantasztikummal a hátam mögött, talán még jobban tudom értékelni az ilyen gyöngyszemeket, mint ez a könyv.

Az emberiség már nem korlátozódik a Földre, galaxisok között éli nem éppen békés életét: küszöbön áll egy háború, ráadásul az emberek életét segítő MI-k valami titokzatos dologra készülődnek, és ebben a feszült helyzetben hét zarándok indul el egy peremvidéki bolygóra, a Hyperionra, ahol úticéljuk a titokzatos Időkripták, illetve a rettegett Shrike, akihez már megannyi gyilkosság kötődik. Mindegyikük megosztja a saját történetét, hátha ezzel is közelebb kerülnek a megoldáshoz, miközben tudják: csupán egyikük élheti túl a zarándoklatot, neki pedig teljesülhet leghőbb kívánsága.

TOVÁBB →