Éveken keresztül szemeztem Becky Chambers Wayfarers sorozatával, így nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy végre magyarul is megjelenik, sőt, úgy tűnik megérte elhozni az olvasókhoz, mert azóta már a folytatása is napvilágot látott, ráadásul mindezeket egyedi, szerintem remekül megálmodott és összehangolt borítóstílussal jelentették meg (még azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint az eredeti). Regényeivel egy fajokban gazdag világba kalauzol, teszi mindezt gördülékeny, olvasmányos stílusban, izgalmas cselekménnyel, szerethető karakterekkel, mellyel még azok számára is érdekes lehet, akik alapjáraton nem olvasnak sci-fi könyveket.

Bevezetés a sorozat világába

„Az anyagi galaxis szakértői vagyunk. Átalakított világokon és hatalmas orbitális létesítményeken élünk. Alagutakat fúrunk az alrétegbe, hogy csillagrendszerek között ugráljunk. Azzal a könnyedséggel szökünk ki egy bolygó gravitációs teréből, amivel kisétálunk egy ház ajtaján. De az evolúció területén játékokkal matató ivadékok vagyunk.”

A Galaktikus Közösség egy intergalaktikus összefogás eredményeképpen jött létre, melynek célja a bolygók közötti együttműködés, pl. kereskedelem, illetve a galaxisokon keresztüli utazás elősegítése, zökkenőmentes működtetése, amely nem mindig sikerül ugyan, de az alapok lefektetésre kerültek. A világot benépesítő fajok sokfélesége elképesztő, különös tekintettel arra, hogy mindegyiküknek összetett kultúrája, múltja van, melyeket az egyes részekbe beágyazva, a világot ezzel fokozatosan bővítve és gazdagítva jeleníti meg.

A sorozat egyes részei esetében ez a világfelépítés az igazán közös pont, egyébként teljesen lazán kapcsolódnak csupán egymáshoz, mindig más helyzetet, karaktereket állítva a középpontba. Vannak ugyan visszatérő szereplők, de mindegyik példány önmagában is megállja a helyét, az igazi élmény elérése érdekében viszont célszerű sorban haladni.

Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz

„Kevés dolog olyan nyugtalanító, mint az, amikor ismeretlen körülmények között kicsúszik a kezünkből az irányírás.”

Az első állomás a Wayfarer fedélzetére kalauzolja az olvasókat, amelynek sokrétű, összeszokott lepénységéhez csatlakozik Rosemary Harper, a lány, akinek múltja előli menedékét jelenti ez a jobb napokat is megélt űrhajó. A különböző fajok együttműködésével üzemeltetett járműre csöppenve főhősünknek első kihívását a beilleszkedés, illetve a legénység jellegzetességeinek, viselkedésének megismerése fogja jelenteni, mely megannyi furcsa, néha őrült, de mindenképp emlékezetes pillanatot fog eredményezni.

Bonyodalmakból sincs hiány, útjuk során egy vissza nem térő ajánlattal, egy jól jövedelmező munkával bízzák meg őket: fúrjanak féregjáratot az űrbe egy távoli bolygóhoz, a minél zökkenőmentesebb közlekedéshez, azonban a csinos összegű megbízás nem csupán egy űrbeli kalandozás lesz, hanem bizony megannyi veszélyt rejtő küldetés, ahol a túlélésük a tét.

Nem a kezdeti, vagy a végpont, hanem az odavezető út adja a könyv lelkét. Nagyon jó volt elmerülni ebben a kicsit különc, kicsit lökött, de nagyon is szerethető kis közösségben, és megismerni annak tagjait. Gazdag leírásokat kapunk a különböző fajokról, eredetükről és szokásaikról, mindenkit kellőképpen megismerünk ahhoz, hogy döntéseik okát és betöltött szerepüket el tudjuk helyezni. Ennek a változatos felhozatalnak köszönhetően pedig a könyv egyike azoknak a történeteknek, ahol mindenki sokkal érdekesebb, mint maguk az emberek, ezáltal pedig hiába Rosemary köré szövődnek az események, ő inkább amolyan összekötő elemként van jelen ebben a tarka felhozatalban.

A regényben egy izgalmas, fordulatokban bővelkedő, humorral tűzdelt űrutazást követhetünk végig, a megannyi helyzeten felül pedig a legfőbb lényege, úgymond sava-borsa, ahogy a szereplők megtanulnak összefogni és csapatként (szinte családként) együttműködni annak ellenére is, hogy egymástól teljesen különböző helyeken, másfajta kultúrában nevelkedtek, más a felfogásuk, sokszor a céljuk is, mégis közösen lendülnek túl az eléjük gördülő akadályokon.

Hosszú út egy közös keringési pályán

„Mialatt átvágott a piactéren, Kék és Bors fél lépéssel lemaradva követték, és valamennyien mélységes, nyomasztó hallgatásba burkolóztak. A tömeg ide-oda hullámzott és kavargott körülöttük. Sidrát több tucat arc vette körül, több tucat beszélgetés zajlott körülötte, több tucat történet formálódott körülötte. De még sosem érezte magát ennyire magányosnak.”

Az első résszel ellentétben, ez a kötet két szereplő életútjára fókuszál. Egyikük Lovelace, aki egykor a Wayfarer űrszonda mesterséges intelligenciája volt, a rendszer teljes leállását és újraindítását követően viszont egy új, szintetikus testben ébred. Bors, a technikus segített megmenteni őt, így szárnyai alá véve segít neki párjával, Blue-val együtt eligazodni a világban, immár fix testbe zárva, egy olyan szerepben, amelyre sohasem tervezték. Az ő narratívája mellett – aki immár a Sidra nevet veszi fel – Bors gyermekkora is beleszövődik a cselekménybe, nem véletlenül, hiszen a mesterséges intelligencia különböző formái az ő életében is nagy nyomot hagytak, ráadásul a magány, a körülményekhez való alkalmazkodás nagyon is ismerősek számára.

A Hosszú út egy közös keringési pályán az identitás boncolgatásának regénye, illetve egyfajta útkeresés: hogyan lehet alkalmazkodni az adott helyzethez, megváltozott körülményekhez, és megtalálni helyünket az univerzumban.

Az akciódús, sokrétű cselekményű nyitány után ez a lelassulás, elmélyedés, gondolatébresztés története. Az AI karakter felvonultatása nem számít újdonságnak sci-fi fronton, Chambers mégis egy nagyon jó megközelítést adott Lovelace-hez: egy teljesen máshogy funkcionáló és gondolkodó entitást, ha kiszakítunk rendeltetéséből, vajon meg tudja-e találni helyét, tud-e értelmet találni benne. Ráadásul a társadalom sem segíti ebben, testben való létezése illegálisnak számít, ezért minden egyes nap oda kell figyelnie, hogy tökéletes állampolgárnak látsszon, annak ellenére, hogy ő maga sem érzi helyénvalónak saját magát.

Másik oldalon pedig ott találjuk Bors előtörténetét, egy olyan lányét, aki szintén keretek és szabályok közé szorítva tengette mindennapjait (az ’élte’ valahogy nem tűnik helyénvalónak a körülményeit tekintve), majd kiszakadva ebből, hogyan tudja felépíteni életét és túlélni egy teljesen idegen környezetben.

Eltérő közeggel, más rendeltetéssel, de lényegében kettejük története nagyon is azonos, emiatt is olyan nagyszerű ez a könyv, és számomra talán egy kicsit meg is előzi az első részt. Komolyabb témákat boncol, elgondolkodtatóbbak a sorok, abszolút nem hiányzik az a fajta pörgős cselekmény, amit már megtapasztaltunk a korábbiakból, a dinamikus narrációváltások tökéletesen kiváltják ezt az esetleges igényt.

Jelenleg ez most az egyik kedvenc futó sorozatom a műfajban, amely könnyedségével, lazaságával lopta be magát a szívembe, ugyanakkor, ha kell, tud a maga módján komoly is lenni, pont olyan mértékben, amennyire szükséges. Amelyhez nem szükséges felvérteznem magam, mert megterhelő lenne, nem bonyolódik elvont, megfejthetetlen teóriákba, és nem szeretne többnek látszódni, mint ami, egyszerűen jóleső élmény olvasni erről a világról, annak különleges szereplőiről és kalandjaikról. Mondhatni meggyőzött Becky Chambers, hogy érdemes a regényeit megismerni, így folytatom a szemezést a többi műve vonatkozásában is, hátha a türelem meghozza gyümölcsét, és munkásságának terméseit tovább gondozza a kiadó.

Köszönöm a Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam!

5/5