Egy igazán sokszínű sorozat kezdete, és remek folytatása | Becky Chambers: Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz, Hosszú út egy közös keringési pályán (Wayfarers sorozat I., II.)

Éveken keresztül szemeztem Becky Chambers Wayfarers sorozatával, így nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy végre magyarul is megjelenik, sőt, úgy tűnik megérte elhozni az olvasókhoz, mert azóta már a folytatása is napvilágot látott, ráadásul mindezeket egyedi, szerintem remekül megálmodott és összehangolt borítóstílussal jelentették meg (még azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint az eredeti). Regényeivel egy fajokban gazdag világba kalauzol, teszi mindezt gördülékeny, olvasmányos stílusban, izgalmas cselekménnyel, szerethető karakterekkel, mellyel még azok számára is érdekes lehet, akik alapjáraton nem olvasnak sci-fi könyveket.

Bevezetés a sorozat világába

„Az anyagi galaxis szakértői vagyunk. Átalakított világokon és hatalmas orbitális létesítményeken élünk. Alagutakat fúrunk az alrétegbe, hogy csillagrendszerek között ugráljunk. Azzal a könnyedséggel szökünk ki egy bolygó gravitációs teréből, amivel kisétálunk egy ház ajtaján. De az evolúció területén játékokkal matató ivadékok vagyunk.”

A Galaktikus Közösség egy intergalaktikus összefogás eredményeképpen jött létre, melynek célja a bolygók közötti együttműködés, pl. kereskedelem, illetve a galaxisokon keresztüli utazás elősegítése, zökkenőmentes működtetése, amely nem mindig sikerül ugyan, de az alapok lefektetésre kerültek. A világot benépesítő fajok sokfélesége elképesztő, különös tekintettel arra, hogy mindegyiküknek összetett kultúrája, múltja van, melyeket az egyes részekbe beágyazva, a világot ezzel fokozatosan bővítve és gazdagítva jeleníti meg.

A sorozat egyes részei esetében ez a világfelépítés az igazán közös pont, egyébként teljesen lazán kapcsolódnak csupán egymáshoz, mindig más helyzetet, karaktereket állítva a középpontba. Vannak ugyan visszatérő szereplők, de mindegyik példány önmagában is megállja a helyét, az igazi élmény elérése érdekében viszont célszerű sorban haladni.

TOVÁBB →

Az író, akinek műveit csak szeretni lehet | Fredrik Backman – Mi vagyunk a medvék (Björnstad sorozat 1.)

Svéd irodalom eddigi olvasmányaim során még nem hagyott cserben, bár még bőven van mibe belekóstolnom, műfajok tekintetében is, de amikkel könyvmoly pályafutásom alatt találkoztam, kivétel nélkül élvezetesek voltak. Az abszolút kiteljesedés és a svéd regények iránti igazi szeretet Fredrik Backman megismerésével érkezett el hozzám, amikor Az ember, akit Ovénak hívnak című művével teljesen levett a lábamról és belopta magát a szívembe (na meg nem utolsó sorban az első könyv volt, amely a könnyeimet is előcsalogatta). Azóta már több regényéhez is volt szerencsém, melyekben bebizonyította, hogy mennyire csupaszív író és milyen szeretetteljes karaktereket tud létrehozni. Nem volt hát kérdés, hogy legújabb könyvét, a Mi vagyunk a medvéket – mely ráadásul egy sorozat első kötete –  el fogom-e olvasni, sőt, elérte nálam azt is, hogy már nem is lényeges számomra a fülszöveg, mert tudom, hogy imádni fogom. Erről is csupán annyit tudtam a könyvborítónak köszönhetően, hogy a hokihoz kapcsolódik, ezért őszintén szólva egy kicsit tartottam tőle, hiszen nem nagyon rajnogok ezért a sportért (meg úgy semmilyen sportért, ha őszinte akarok lenni), de felülkerekedtem ezen félelmemet és belevetettem magam. Mintha hazaértem volna, nem is értem hogy hihettem, hogy a hoki miatt nem fogom szeretni.

Egy erdő közepén lévő kisváros, Björnstad hétköznapjaiba kalauzol bennünket ezúttal az író, ahol igazából nem virágzik semmi, az itt élő emberek minden reménye a hokiban összpontosul, mindenki csupán ehhez ért. Számukra ez nem csak egy játék, hanem maga az élet, úgyhogy aki nem játékosként, edzőként vagy klubtagként van jelen, szurkolóként támogatja a csapatot. A juniorok szezonjára koncentrál mindenki, hiszen esélyesek arra, hogy győzelmükkel visszaszerezzék a város dicsőségét, így elég nagy felelősség hárul rájuk. De vajon mennyire fontos a győzelem? Mit bír ki egy csapat, pontosabban annak tizenéves tagjai? Mi történik, ha egy bűntett árnyékolja be mindezt? Ezekre a kérdésekre kapunk választ, még pedig nem is akármilyen történet elbeszélése által.

Nagyon sokat szentel arra Mr. Backman, hogy a karaktereket bemutassa, a regény első 100 oldala szinte erről szól, sőt, még a felén túl is felbukkannak új szereplők. A junior csapathoz fűződően családokat ismerhetünk meg, nem is keveset, de annyira jól kiemeli a jellemüket, személyiségüket, hogy egyáltalán nem tűnik túl soknak, mindenkit elhelyez a történet szempontjából a maga kis helyén, ahonnan aztán fejlődnek, vagy épp csak a háttérből adnak pluszt a cselekményhez. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, többek között: TOVÁBB →

Szívmelengető történet | Christina Baker Kline – Árvák ​vonata

Idén elég sok időm jut olvasásra (már most több, mint a felét teljesítettem a kitűzött  könyvszámnak, öröm is ránézni a reading challenge-emre!), így nem csupán a frissebb megjelenéseket olvasgatom, hanem a rengeteg felhalmozott könyveim közül is választok olvasnivalót, ösztönözve magam a kevesebb vásárlásra (több-kevesebb sikerrel :D). Persze így még nehezebb eldönteni, melyik is legyen a következő regény a többszáz közül, melyeknél sok esetben már nem is emlékszem, mi a témája, ha pedig elkezdem ezeket olvasgatni, egyszerre minimum harmincnak állnék neki legszívesebben. Egy szó, mint száz, így került kiválasztásra Christina Baker Kline: Árvák ​vonata is nagy vacillálások közepette, bár eleinte nem voltam biztos benne, hogy lesz hangulatom a könyvhöz, később beigazolódott: kedves és szerethető történet várt rám.

Amerikában 1854 és 1929 között rengeteg árva gyermeket szállítottak úgynevezett lelencvonatokkal különböző településekre abban a reményben, hogy el tudják őket helyezni családoknál. Persze nem árultak nagy zsákbamacskát azzal, hogy nem éppen a klasszikus örökbefogadás volt ezeknek a kiválasztásoknak a célja, sokkal inkább munkára fogták be ezeket a szülők nélküli fiatalokat, így joggal merülhetett fel a kérdés: valóban jobb volt így nekik, mint az árvaházban? A válasz pedig nem mindig az igen volt. TOVÁBB →