Catherine Fisher – Incarceron (Incarceron sorozat 1.)

incarceronAzt mondják, az emberi fantázia és képzelőerő határtalan, melynek ékes példái már számtalanszor visszaköszöntek könyvek, filmek, festmények, használati tárgyak és a jóégtudja még minek a formájában; ki-ki a maga módján mindig megpróbál maradandót alkotni, még akkor is, ha az ‘olyan rossz, hogy ezt nem lehet kihagyni!’ felkiáltással vetjük bele magunkat. Egyszer én is nekiveselkedtem egy gyilkos gumiabroncs témáját boncolgató filmnek, hát nem mondom, hogy nem akartam kikapcsolni az első pár perc után, de ha egyszer a fejünkbe vessszük, hogy nekiállunk, akkor onnantól nincs visszaút és már csakazértis megnézzük, legalább tapasztalatgyűjtésnek, illetve mesélnivalónak megteszi. Legalábbis én így vagyok ezzel, talán egy kicsi mazochista hajlam is közrejátszik benne, ki tudja (mondjuk amíg a hihetetlen Asylum-os produkciókra nem veszem rá magam /lásd Sharknado, Mega Shark vs. Giant Octopus és a többi nyamiság/ – amit nem tervezek – addig szerintem nincs baj :D).
Na de ne kanyarodjunk el, mert a szárnyaló fantázia tud nagyon is jó lenni… egészen addig, amíg nem vállaljuk túl magunkat, mint ahogy Catherine Fisher Incarceron című könyvében, pedig az írónő aztán tényleg igyekezett, hogy valami egyedi produktumot hozzon létre, ami valljuk be sikerült is neki. Csak épp nem mindegy, milyen áron.

Egy kicsit nehéz is belevágni az alaptörténet felvázolásába, hiszen olyan monumentalitása van az írónő által rekonstruált világoknak, hogy külön-külön is tökéletesen megállják a helyüket, így átgondolva lehet épp ezt kellett volna tennie, hogy sokkal emészthetőbb és kiforrottabb legyen az egész.
Az egyik oldalon adott egy világ, melyben nem tudjuk pontosan mennyit írunk, de az biztos, hogy nem a múltban játszódik, mégis mindenkinek a protokoll szerint a 17. század állapotai és hagyományai szerint kell élnie, még ha sokkal modernebb (még rajtunk is túlmutató) technológia áll az emberek rendelkezésére. Ami a helyzet legnagyobb iróniája, hogy a gazdagok és a királyi család az, aki titokban mégis használja a fejlett eszközöket, néha pont a korhűség érdekében, mert szerintük (legalábbis aki kitalálta) ez majd megold mindent.

„Betiltjuk a fejlődést, és vele együtt a hanyatlást. A becsvágyat, és vele együtt a kétségbeesést. Mert ezek a téves képzetek csak egymás tükörképei, az érem két oldala. De mindenekelőtt magát az Időt tiltjuk be. Mostantól kezdve semmi sem változik.”  (Endor király dekrétuma)

„A ruha teszi az embert. Ezt a maga idején Endor király is jól tudta. Ezért állította meg az időt. Az emberekre kényelmetlen zekét és abroncsos ruhát erőltetett, s ettől mindahányan karót nyelten fulladoznak és igyekeznek megfelelni az elvárásoknak.”

Ebben a világban él Claudia, a leendő hercegnő, akit kényszerházasság által igyekeznek beszuszakolni a királyi trónba. Ez ellen természetesen a lány igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent, melyhez egy másik világ, a Börtön fogja jelenteni (szerinte) a megoldás kulcsát.

A lány mindemellett az Incarceron (avagy a Börtön) igazgatójának a lánya; azé a helyé, ahová annak idején az összes nemkívánatos személyt, mint pl. a bűnözőket, a szélsőséges politkai nézetet valló embereket (tudósokat), a „korcsokat” továbbá az elmebetegeket zárták, majd pedig a kapuját lezárva megkezdték a Kísérletet. Egy olyan rendszert szerettek volna létrehozni, mely a tökéletes világot nyújtja az ott rekedt emberek számára, de nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom nem igazán úgy sült el a dolog, ahogyan azt megálmodták. Az Incarceronnak saját „működtetője” van, aki folyamatosan szemmel tartja a bentlévőket és alkalomadtán ha veszélyesnek titulálja a helyzetet, nem fél beavatkozni.

„Játszadozott a börtönlakókkal. Hagyta, hogy öljék egymást, barangoljanak a termeiben, bejárják a folyosóit, verekedjenek vagy szeressenek, aztán váratlanul megunta mindezt, és kicsavarodva, megtekeredve, formát változtatva, átalakulva, váratlan lezárásokkal büntette őket. Ezenkívül nem nagyon volt már szórakozása, és az Incarceron talán azt is tudta, hogy innen nincs Menekülés.”

Incarceron_cover_196x300A falak között terjedő legendában létezett egy személy; Sapphique aki megszökött ebből a pokolból, a bentlévő tudósok pedig igyekeznek hinni és életben tartani ezt a mítoszt, de a legtöbben inkább a reményvesztettséggel jellemezhetők. Itt Finn lesz a főszereplőnk, aki próbálja túlélni a mindennapokat, de mindeközben úgy érzi, nem e világról való, néha látomások is gyötrik egy másik világ halvány emlékéről. Amikor pedig a két világ között kapcsolat jön létre, elindul a küzdelem mindkét oldal (illetve személy) részéről, hogy egymásra találjanak, de ez nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzelik.

Szóval itt van nekünk két fiatal, akik a maguk világában küzdenek és ki szeretnének törni, majd pedig amikor felfedezik egymás létezését görcsösen kapaszkodnak abba a teóriába, hogy ha együtt lennének az egyik világban, akkor minden probléma megoldódna mindkét tábor részéről. Eleinte szerelmi történetet sejtettem az egészből, de aztán csak nem akart jönni a mindent megoldó és elsöprő szerelem, ami egy nagyon jó döntés volt. Helyette inkább a megpróbáltatások, a problémamegoldások és azok elhárításai azok, amik a fókuszpontjává válnak a műnek, bár azért néha egy csöppnyi érzelem is vegyül ebbe a káoszba, de nem éppen a várt módon és emberekkel, ez imponált. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy semmi sem dőlt el még igazán, én még azért a folytatásból kinéznék valamilyen kis turpisságot ennek vonatkozásában.

Ami a legjobban zavart, hogy nem éreztem igazán kiforrottnak a regényt. Itt vannak ezek a világok, melyek azért valahogy mégiscsak kapcsolódnak egymáshoz, de nekem hiányzott a nagyobb mértékű előzmény története. Megkapjuk mi hogyan működik – a Börtönről jóval részletesebben, de nem igazán tudod összeegyeztetni a kettőt, mert nincsenek folyamatos kapcsolódási pontok, csak elhintések és morzsák, mely számomra nem volt elég. Egy nagyon kreatív és egyáltalán nem hétköznapi alaptörténetet választott az alkotó, de ahhoz, hogy a legtöbbet hozza ki belőle minimum dupla ennyi oldalból kellett volna állnia – pedig aztán így is elég testes. Továbbá nem tetszett az, hogy már a legelején tudtad, végül hová is lyukadunk ki és mi lesz a végkifejlet, de mentségére szóljon, hagyott ott sejtelmességeket és homályosságokat, melyek magyarázat nélkül maradtak, szinte a levegőben lógva, de mindettől az egész cselekmény olyan, mintha a levegőben lógna.

Talán azért sem sikerült megnyernie magának a könyvnek, mivel egyik szereplő sem volt szimpatikus. Mindegyiknek volt valami gikszere, ami miatt nem tudtam csak neki, vagy egy másiknak drukkolni és így szinte nulla izgatottsági szinten olvastam mi történik, valahogy majd csak lesz elv alapján vezérelve, de azonosulni aztán nem lehetett egyikükkel sem. Valószínűleg ezért is tartott majd’ egy hónapig, hogy a végére érjek, majd aztán újabb egy hónapig, amíg ki is írtam magamból, de a véleményem az idő távlatában mit sem változott. Pedig azt mondták mondani az idő megszépíti az emlékeket – bumm, még egy mítosz kilőve. :D

Megbánni azért semmiképp sem bántam meg, hogy a kezem ügyébe került, érdekesnek mindenképpen érdekes, csak egy kicsit hiányos. Remélem a folytatás (mely a Sapphique nevet kapta) majd megcáfolja ezeket az állításokat és kiegyenlíti a hibáit, de addig marad a morgolódás, hiszen sokkal jobb is lehetett volna.

notbad notbad notbad2 notbad2 notbad2

Beállításaim
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments