Mondhatni gombamód szaporodnak napjainkban a thrillerek, azon belül is főként a pszicho-thriller fut nagyon, szerintem mindenki – aki kicsit is követi a könyvmegjelenéseket – tud mondani kapásból ötöt, ami mostanában jelenik meg. Talán most jutottam el oda, hogy már én is kicsit megcsömörlöttem ebben a tengernyi történetben, így már nem kapom fel minden egyes példányra a fejem, mert bizony nem mindegyik tud újat mutatni. Szerencsére a legutóbbi választásaim jónak bizonyultak, elég, ha csak visszalestek az előző bejegyzésemhez, ugyanis az abszolút csúcsot jelentette számomra a No exit. Na de mellette azért voltak még érdemleges és jól megírt thrillerek, amik a kezeim ügyébe kerültek, ebben az irományban ezekről mesélek.

Joanne Harris: A ​St. Oswald fiúiskola

Bemelegítésként kezdem a legrégebben olvasott, egyben az erős mezőny hátsó részén szereplő, de mindenképpen érdemleges pszicho-thrillerrel. Joanne Harris munkásságát mindig is a Csokoládé-trilógiával azonosítottam, melynek jó pár évvel ezelőtt a filmváltozatát láttam, nem titkolt módon néhai kedvenc színészem, Johnny Depp miatt. Nem volt egy nagy eresztés, így a könyveihez sem jött meg a kedvem, párat azért mégis bezsákoltam, majd egy nap jó lesz címszóval. De amikor beszereztem A St. Oswald fiúiskolát, vettem a bátorságot és nem halogattam a dolgot, nekiálltam.

Roy Stratley latint tanít az észak-angliai St. Oswald fiúiskolában, ebben a hagyományaihoz ragaszkodó, rejtett feszültségektől terhes, zárt világban. Az itt töltött harminc év alatt Stratley sokféle diákkal találkozott, hiszen minden osztálynak megvannak a maga bohócai és hangadói, vannak visszahúzódók és nyitott gondolkodású lázadók. S mindig van legalább egy olyan fiú is, aki kilóg a sorból, aki nem tud beilleszkedni. Valaki, akit baljós árnyak vesznek körül. Egy fiú, aki szörnyű dolgokra képes… 
A kérdés csak az, meg tudjuk-e ítélni, kivel van dolgunk, s el tudjuk-e dönteni, melyik fiú küzd átlagos tinédzserkori nehézségekkel, és ki az, akinek komoly segítségre lenne szüksége. Stratley helyzetét megnehezíti, hogy új igazgató érkezik az iskola élére: egy hajdani tanítvány, aki húsz éve kísérti Stratley-t az álmaiban…

Mindig is kíváncsi voltam egy hagyományos, régmúlt időket idéző fiúiskola életére, tulajdonképpen ezért nyúltam ehhez a regényhez, hátha sikerült bekukucskálni a színfalak mögé. Érdeklődésem leírásra talált, az írónőnek sikerült megteremteni azt a zárt közegre jellemző légkört, melyben a fiúk taníttatása zajlott, de főként a visszaemlékezések alkalmával, amikor az órákba és a fiúk mindennapjaiba is bepillantást engedett, a jelen eseményei már nem igazán erre koncentrálódtak, hanem magára a thriller műfaj kibontására.

Ennek a történetnek nem a kapkodás és a pörgés az erőssége, meglehetősen lassan indul be a történet, bár mindenhol bajlós utalások szerepelnek, érdemben nem nagyon kerültem közelebb a rejtély feltárásához. Olvashatunk az egyik diák bizarr naplójából, majd az idős tanár merengéseiről, átélt élményeiről, illetve aktuális vívódásairól és bajlós történésekről. Szerencsére eljött az a pillanat is, amikor felgyorsultak az események, onnantól kezdve már abszolút beszippantott a cselekmény és a végére pozitív összbenyomással tettem le a könyvet.

Amit szerettem benne: a borongós, feszültséggel teli, mégis melankolikus légkört, apróbb hibái ellenére ez vitte a prímet. Ugyan fellelhetőek benne klisés szálak, de emellett sikerült meglepnie is.

J. D. Barker: A negyedik majom

Szép lassan bekúszik a krimi műfaja is az egyre többet olvasott kategóriámba, pláne akkor, ha ilyen ígéretes regénnyel találkozom, mint A negyedik majom. Egy ideig halogattam a beszerzését, nem is szerettem volna belőle fizikai példányt, de egy csere lehetősége mégis elcsábított, melynek utólag nagyon örülök, mert ennek a könyvnek bizony ott kell szerepelnie a polcomon, majd a többi részével együtt (merthogy ez egy sorozat nyitánya). A fülszöveg is szimpatikus volt ugyan, de a legnagyobb lökést az adta, amikor nekiálltam és szembesültem vele, milyen piszok jól tud írni Mr. Barker!

A ​Négy Majom Gyilkos több mint öt éve tartja rettegésben Chicago lakóit. Az áldozatai rendre fiatal lányok, módszerei és „védjegye” különösen kegyetlen. A rendőrség még ennyi év elteltével is csupán a sötétben tapogatózik, míg egy nap halálos gázolással történő balesetet jelentenek egy buszmegállóban. Kiderül, hogy az áldozat a Négy Majom Gyilkos. A helyszínelés során többek közt egy naplót találnak nála, és minden arra utal, hogy a régóta keresett gonosztevő épp elrabolt egy utolsó áldozatot, mielőtt váratlanul utolérte a vég.

Sam Porter nyomozó, a gyilkosra specializálódott egység vezetője tudja, hogy nagyon kevés ideje maradt megtalálni az elrabolt lányt. A sorozatgyilkos naplóját olvasva belemerül egy pszichopata tudatába és különös élettörténetébe, és olyan dolgokat talál, amikre nem lehet felkészülni. Rohamosan fogy az idő, és a Négy Majom Gyilkos még a túlvilágról is gúnyt űz a rendőrségből ebben a mesterien megírt, lebilincselő thrillerben.

Ebben a könyvben is váltják egymást az idősíkok, egyrészt naplóbejegyzéseket olvashatunk, másrészt a jelen események és nyomozás folyik különböző szemszögekből. Ami hatalmas különbség A St. Oswald fiúiskolához képest, hogy itt az elejétől a végéig pörög a cselekmény, feszített a tempó, számomra nem voltak üresjáratok, egyik fordulat érkezett a másik után. Szókimondó, leplezetlen, olykor durva és brutális, ez pedig remekül áll neki, a gyilkos sem az a sablon karakter, meglehetősen egyedi tulajdonságokkal látta el az író. Minden egyes elemnek van jelentősége, amelyek a fejezetek múlásával fokozatosan kerülnek a helyükre, míg ki nem rajzolódik az egész ügy, miértekkel kiegészítve.

Aki szereti a krimi és thriller kettősét, annak szerintem kihagyhatatlan ez a regény. Mostanában valahogy nem vagyok jóban a sorozatokkal, de Barker nagyon felcsigázott ezzel az erős kezdéssel, így sokat várok a második részétől (Az ötödik áldozat megnevezést kapta), szerencsére nem kell sokat várni, mert hamarosan megjelenik nálunk is.

Amit szerettem benne: a magyarázatokat és a miérteket, kezdve a negyedik majom jelentésével. Az egész felépítését, mellyel letehetetlenné vált, de mindenekelőtt az írói stílusát, amit élvezet volt olvasni.

Charlotte Link: Figyelő szemek

A hólepte könyvborítójával egyből elkapott a kedvenc évszakom, a tél hangulata, mellé pedig érdekesnek tűnő fülszöveg is párosult a Figyelő szemek esetében, így tettem vele egy próbát. Az első fejezet brutálisan odavágott, így nagy elánnal vágtam bele, a szálak pedig szép komótosan, de annál komplexebben bontakoznak ki.

Samson ​minden napja szoros időbeosztás szerint zajlik. Reggeli után kilép a házból, és elindul a gondosan megtervezett körútjára. Vadidegen nőket követ. Arról ábrándozik, hogyan telnek a napjaik, milyen lehet velük élni. A családtagjuknak képzeli magát, és mindent tudni akar róluk. De képtelen kapcsolatba lépni velük, így hát megfigyeli őket. Ebbe menekül saját életének kilátástalansága, kudarcai elől, és hamarosan ennek a szokásnak a rabjává lesz. 
A kedvencéért, Gillian Wardért szó szerint rajong: a nő sikeres a munkájában, boldog házasságban él, egy kamasz lány szerencsés édesanyja. Egyszóval tökéletes – legalábbis kívülről annak látszik. Idővel ugyanis a férfi számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nő élete egy hatalmas hazugság. Vajon mit tesz Samson, amikor az imádott Gillianről kialakított kép darabokra hullik? 
Ezzel egy időben Londonban egyedülálló nők lesznek prédává: a gyilkos embertelen módon végez velük. Amikor valaki Gillian családjából az őrült mészárlás áldozatául esik, a gyanú azonnal Samsonra terelődik. A férfinak ráadásul nyoma vész, a rendőrség pedig vérre menő hajszát indít ellene. Vajon Samson és a sorozatgyilkos egy és ugyanaz a személy? Ki mindenkinek forog még veszélyben az élete?

A maga 520 oldalával nem egy idegbeteg hangulatú regénynek mondanám, mindenkire jut elég idő, hogy megismerhessük, de a gyilkos kiléte csak a végefelé derül ki. Hiába próbáltam olvasni a sorok között, az írónőnek sikerült olyan kacifántosan, morzsahintés nélkül kitalálni a cselekmény folyamát, hogy meglepetésként ért a gyilkos kiléte, illetve indítéka.

Bár elsőre nem igazán tudtam hova tenni a szereplőket, később remekül összekapcsolódott mindenki, mindenkivel, a karakterábrázolást mindenképpen Charlotte Link erősségének hoznám fel: pont annyi érzelmet vitt bele az egyes emberekbe, amennyit kell, nem sablonokkal dolgozott, hanem rétegelt, igazán hús-vér karakterek születtek meg a sorok között.

Amit szerettem benne: belemélyedni a szereplők sorsába, karakterük kibontakozásába, majd felfedezni, ki hogyan kötődik a másikhoz, illetve a gyilkossághoz.

Marc Elsberg: Zero

Marc Elsberg neve, illetve első regénye, a Blackout számomra mindig is emlékezetes fog maradni, mert azon felül, hogy alaptörténetével és  cselekményvezetésével borítékolta, hogy a további köteteit is el kell majd olvasnom, ez volt az első e-könyv, amellyel felavattam annak idején az új Kindle-m. A Zero fülszövege sem maradt alul, roppant módon izgalmasan hangzott:

London. A nyílt utcán halálos lövés ér egy tizennyolc éves fiút, aki egy okosszemüveg segítségével azonosított és üldözni kezdett egy körözött bűnözőt. Cynthia Bonsant újságírónő kutatni kezd az ügyben, amely elvezeti őt az ünnepelt közösségi oldalhoz, a Freemeehez. A feltörekvő alkalmazás adatokat gyűjt és elemez – és ennek révén jobb, sikeresebb életet ígér milliónyi felhasználójának. Csak egyvalaki figyelmeztet használatának veszélyességére, és arra, micsoda hatalommal ruházunk fel egy ismeretlen szervezetet adataink önkéntes átadásával: Zero, a világ legismertebb internetes aktivistája. Ahogy Cynthia egyre mélyebbre ás az online világ sötét mechanizmusában, ő maga is üldözötté válik. Márpedig egy kamerákkal és okoseszközökkel teli világban nincs menekvés…

Nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatom ezzel a könyvvel, kellett egy kis idő, na meg néhány fejezet, amíg összerázódtunk, de onnantól kezdve, hogy felvettem a regény ritmusát, már élveztem a cselekményt és vártam, mi fog történni a következő oldalon. Előző regényéhez képest sokkal pattogósabb, tempósabb a ritmus, talán ennek volt köszönhető, hogy „össze kellett szoknunk”.

A témakör, a modern technológia megfigyelésre, az emberi viselkedés befolyásolására használása hálás téma, mivel rengeteg potenciált hordoz magában, nem is kell annyira elengedni hozzá a fantáziát. Elsberg nem is ment túl messzire, nem tette tele nyakatekert megoldásokkal, és szerintem ezért működött annyira. Miközben pörögnek az események, szembetaláljuk magunkat a különféle, sci-fibe illő technikákkal, de aztán hamar szembesültem vele, igazából mennyire karnyújtásra is vagyunk ezeknek a megvalósításától (sőt!), és ettől lesz az egész hajmeresztő.

Az íróhoz nagyon közel állnak ezek a már-már disztópikus alapokra helyeződő, technológiát középpontba állító thrillerek, amit annyira szeretek, úgyhogy továbbra is várom, legközelebb milyen témát hoz el nekünk.

Amit szerettem benne: Mr. Elsberg ötleteit, illetve a megvalósításukat, melyek ugyan nem teljesen egyediek, de nem is ez a lényeg, hanem az, mennyire ijesztőek abból a szempontból, hogy egy teljesen reális jövőkép lehet belőle.