Azt tudni kell rólam, hogy a középkor sem a történelem órákon, sem a filmvásznon, sem a regények esetében nem a kedvenc korszakom. Az eltemetett óriás elolvasása mellett a fő érvem az volt, hogy már annyiszor szembejött velem, annyian meghoztátok hozzá a kedvemet, hogy muszáj volt megismerkednem Kazuo Ishiguro munkásságával, már csak abból kifolyólag is, hogy nemsokára megjelenik a Klara és a nap, ami témájának köszönhetően az egyik legjobban várt könyvem az évben.

A fülszöveg alapján mindenki elolvashatja az ízelítőt a történetből, a lényeg, hogy egy idős házaspár nekiindul vándorútjára egy bizonyos céllal, útjuk során pedig érdekes embereket sodor melléjük a sors, akiknek mindenkinek megvan a maga célja, mellyel alakítják, formálják a cselekményt, míg el nem érkezünk a végkifejlethez.

Ez így nem túl konkrét, tudom, de én is körülbelül ennyi ismerettel vágtam bele az elolvasásába. Az már az első sorok után feltűnt, hogy Ishiguro egy valamihez nagyon ért: a hangulatteremtéshez. A rejtélyesség, a sejtelmesség mindvégig ott lebeg, szinte tapintható az a köd és az a homály, ami körbelengi az embereket, amitől elfeledtek dolgokat. Bár a párbeszédekből nagyon is érzékelhető az a középkori atmoszféra, amelyben játszódik, de az írónak sikerült olyan karakterközpontúra formálnia, illetve olyan tájleírásokat lefestenie, hogy teljesen hidegen hagyott, mikor is játszódik, inkább csak sodródtam főszereplőinkkel a látszólag teljesen hétköznapinak és unalmasnak hitt, de annál különlegesebb helyszíneken, és kíváncsian szemlélődtem, mi történik körülöttük.

A mágikus realizmus szele is meghinti a sorokat, felbukkan néhány természetfeletti elem, mint a sárkány, vagy az ogre, de ennek ellenére nem fordítja át az egészet valami nagy fantasy eposszá, ezek csupán mellékes, a babonát előtérbe hozó és amiatt szerepeltetett, kiegészítő lényekké válnak, amelyek tovább gazdagítják, illetve árnyalják a történetet.

Ahogy belegondolok, felsorolni is nehéz, mennyi rétege van a regénynek. Egyrészről ott az idős házaspár története, egy csodálatosnak tűnő, de rejtélyekkel tarkított szerelmi szál – két ember, akik csak egyvalamit tudnak: azt, hogy összetartoznak, és szeretik egymást, de hogy milyen úton-módon jutott el életük a jelenbe, a homály miatt feledésbe merül. De nem törődnek bele helyzetükbe, fogják magukat és mernek kiépni ebből az emléktelen mocsárból és ahogy haladnak előre céljuk felé, eszükbe jutnak dolgok, szépen, fokozatosan. Remek volt látni, hogy kanyarítja a fonalukat, az elejétől a végéig keretes szerkezetbe foglalva életüket, a regény lezárása pedig az ő vonatkozásukban az egyik legszebb volt, amit valaha olvastam.

Másrészről van nekünk egy daliás harcosunk, egy furcsa tanítványunk, és egy idős lovagunk, akiknek egy valami felé összpontosul céljuk, de mindegyiküknek más-más okból kifolyólag. Ők inkább kiegészítők a cselekményben, ám egy percig sem érezzük, hogy kevesebb jelentőségük lenne, mint a házaspárnak, amolyan jin-jangként fonódnak össze és válik velük teljessé a könyv.

Aztán itt van nekünk ez a nagy rejtély: a homály. Sokáig ez vitt engem előre, hogy megtudjam, minek is köszönhető ez az egész: valami szimbolikus dologgá válik, vagy tényleges oka lesz meglétének. De hamar rájöttem, hogy ez is egy olyan darabka ebben a gigantikus puzzle-ben, amely segít egységessé varázsolni a fejezeteket, kitölti a helyeket és belesimul a többi alkotóelembe.

Sosem gondoltam volna, hogy egy olyan történet, amely ennyire más azoktól, amiket általában olvasni szoktam, ennyire elvarázsoljon. Kazuo, úgy érzem kijelenthető, hogy valóban tud valamit, mert amint elolvastam az utolsó mondatot, azon kezdtem el pörögni, melyik regényével ismerkedhetnék még meg, annyira nagy hatással volt rám, hogy egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. Ha a tájakat és helyszíneket ennyire lélegzetelállítóan tudja a többi művében is életre kelteni, és ilyen mesterien tudja megkomponálni szereplői életét, akkor lett egy újabb rajongója.

Kazuo Ishiguro, hamarosan találkozunk!

5/5