„Én lettem a halál, világok pusztítója.”

Nyakunkon az Oppenheimer film a zseniális Cillian Murphy főszereplésével, Christopher Nolan legújabb filmjeként (ha esetleg nem láttad még, itt egy kedvhozó előzetes), ezért keresve sem találhattam megfelelőbb alkalmat arra, hogy Robert J. Sawyer nemrég magyarul megjelent regényéről, Az ​Oppenheimer alternatíváról, és az ehhez kapcsolódó benyomásaimról, olvasási élményemről írjak.

A könyv kezdetben az atombomba kifejlesztésének körülményeiről számol be a tudósok szemszögéből, nagyrészt Oppenheimer nézőpontjából végigkísérve. A Manhattan-tervre keresztelt projekt mellett Teller Ede még ennél is tovább megy, és egy magfúzión alapuló szuperbombát fejlesztene, ám az ehhez kapcsolódó kutatásai alatt felfedezi, hogy 2030-ra a Napból kilökődik a legkülső réteg, amely az egész belső Naprendszert elpusztítja. Innentől kezdve a cél az lesz, hogy a legnagyobb tudósok összefogásával megpróbálják megmenteni az emberiséget.

A könyvvel kapcsolatos első gondolataim között volt, hogy biztosan egy feszített tempójú, izgalmas sci-fi kalandban lesz részem, azonban teljesen más hangulatú és típusú regényt kaptam, és ez így volt tökéletes. Az Oppenheimer alternatíva tulajdonképpen az akkori tudományos közeget vizsgálja, az ő mindennapjaikon keresztül zajlik az atombomba kifejlesztése, majd bevetése, miközben bepillantást engem a „kulisszák mögé”, ahogy az egyes nagy koponyák viszonyultak egymáshoz, a munkához, a világhoz, ahogy az életüket élték. Oppenheimer életének fordulópontjait is figyelemmel kísérhetjük, mind a magánéleti válságát, a tudományos rivalizálást, mind pedig a politikai behatás nyomán keletkező problémákat és konfliktusokat, szóval egy komplex, kor szellemével átitatott élethű társadalomrajzot kapunk az egyik legmeghatározóbb tudományos projekt körülményeiről, illetve annak résztvevőiről.

„Nem is remélhetem, hogy valaha megtisztul a lelkiismeretem. Azok a dolgok, amelyeken dolgozunk, olyan szörnyűek, hogy nincs az a tiltakozás, vagy politikai ügyeskedés, ami megmenthetné a lelkünket.”

(Teller Ede)

Minden fejezet elején egy idézettel indít, mely kapcsolódik az adott részhez, vagy annak szereplőjéhez, holott (nyilvánvalóan) a könyv első fele alapoz a történelmi tényekre, eseményekre, de az idézett, valódi gondolatoknak és a jól megírt, valósnak ható párbeszédeknek köszönhetően, bravúros módon szinte fel sem tűnik, mikor csap át az alternatív irányba.

 (Szilárd) „Leó gyanította, hogy hamarosan ő maga is kap valamilyen obskúrus fedőnevet. Ha rajta múlt volna, ez úgy hangzott volna: „az egyes számú marslakó”. Enrico Fermi, aki hitt abban, hogy az univerzumban hemzsegnek az értelmes lények, egy alkalommal megkérte Leót, magyarázza már meg, miért nem keresték még fel a Földet ezek a fejlett teremtmények, akiket általános kifejezés híján Enrico „marslakók”-nak nevezett. Leó pedig azzal vágott vissza: „Ó de hát itt vagyunk, csak magyaroknak nevezzük magunkat.”

Egyedül azt sajnáltam, hogy a vége felé egy kicsit lecsapott lett ez a párhuzamos vonulat, ám a legvége szerencsére valamelyest kárpótolt, a drámai lezárás méltó befejezést jelentett ennek a különleges, történelmi pillérekre épülő történetnek.

Mindezek után a film biztosan tökéletes vizuális megjelenítője lesz az olvasottaknak (természetesen az alternatív csavart leszámítva), és még jobban el lehet merülni ebben a miliőben.

Köszönöm szépen a lehetőséget a Kiadónak!

4/5