Nos igen, még mindig nem érkezett el a leányzó megszületésének időpontja, így újfent írogathatok Nektek kedvemre. :)
Több éve már, hogy elhatároztam, a tél folyamán magamhoz veszem Eowyn Ivey: A hóleány című regényét, de valahogy csak sikerült kikerülnie a látószögemből annyira, hogy a tél éppen elmúljon és vele együtt a hangulatom is a könyvhöz. Ugyanis ez az a tipikus mű, amelyet el sem tudnék képzelni más évszakhoz kapcsolódóan, egyértelműen a takaróba bebugyolált, teázós esték azok, amelyek összeegyeztethetőek részemről, ha rá gondolok. Az igazi, teljes élményt még a hóesés adta volna az olvasásához, de manapság nem sok ilyen nap jut osztályrészül (mondjuk ahogy kiolvastam, kaptunk némi hópelyhet, úgyhogy nem lehet panaszom :D).
Már rögtön az elején magával ragadott a történet, mely szerint Jack-et és Mabelt az 1920-as évek Alaszkájában ismerjük meg, akik ezen a hideg és vadregényes tájon telepettek le, hogy nyugodt és önfenntartó életet teremthessenek maguknak. Tipikus vadvidéken fekszik a házuk, távol a várostól, mely mellett közvetlenül ott kezdődik az erdő és csak jóval odébb található bárki más család birtoka. Sajnos nem adatott meg nekik, hogy gyermekeket tudjanak felnevelni, pedig ez volt minden szívük vágya, de ettől függetlenül egymás iránti szeretetük töretlen. Egyik önfeledt estéjük nyomán az első nagy hóesésben építenek egy hógyermeket, akinek sálja és kesztyűje másnap nyomtalanul eltűnik, mindössze apró lábnyomok maradnak utánuk a hóban. A rá következő hetekben pedig egy rejtélyes szőke kislány tűnik fel az erdőben, de egyikőjük sem meri biztosan állítani, hogy amit látnak, az valós. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a küszöbükön és be nem mutatkozik Faina-ként, innentől kezdve pedig próbálják megérteni, hogyan lehetséges mindez és minden együtt töltött pillanatot kincsként kezelnek, amit a titokzatos és különleges kislány társaságában tölthetnek, mintha csak a saját gyermekük lenne. De ezen a helyen a dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak, és amit végül megtudnak a lányról, mindannyiukat megváltoztatja.
Ebben a népmesére épülő könyvben minden varázslatos és elbűvölő, nem csoda hát, hogy első pillantásra úgy éreztem, ezzel a regénnyel hazaértem. Annyi biztos, hogy elengedhetetlen hozzá a megfelelő közeg és hangulat, amiben olvassa az ember, de onnantól kezdve már tudható, hogy nem lehet vele mellélőni. Bájos, már-már mesébe illő, ugyanakkor egy kedves családi történet, ahol életük alakulásába és lelki világukba merülhetünk el. De ne higgyétek, hogy egész végig cukormázba mártott cselekményt kapunk, vannak bizony szomorú, keserédes, vívódó és magányos pillanatok, mely megrepesztik az idilli mese burkát és életközelibbé teszik az egészet.
A szereplők egytől-egyik zseniálisan kidolgozottak és akinél kell, nagyon jól megfigyelhető a karakterfejlődés, mondanom sem kell, remekül alakítja és gyúrja ezeket az írónő. Nagyon nehéz helyzetben lennék, ha egy kedvencet kellene közülük kiválasztanom, a maguk módján mindenki kivételes és remekül megalkotott, gyengepontjaik ellenére is, hiszen ezek teszik őket emberibbé és valósághűbbé, mely elengedhetetlen is ebben a mesei keretben.
Egy szó, mint száz, igazi szépirodalmi mű a szó minden értelmében: egy csipetnyi csodával és mesével, hozzá jó sok szeretettel, érzelemmel, emberséggel, ugyanakkor a valóság kegyetlensége is meg tud mutatkozni és az ezek között húzódó kontraszt adja sajátosságát és egyediségét.
Eowyn Ivey - A hóleány
Kiadás éve: 2013
Eredeti cím: The Snow Child
Eredeti megjelenés éve: 2012
Oldalak száma: 340
Könyvmolyként mindig is úgy gondoltam, ha eljön az ideje a gyermekvárásnak, kötetről-kötetre fogom bújni a különböző, témát boncolgató szakirodalmat, illetve regényeket. Amikor végül beköszöntött ez az időszak, valahogy nem éreztem szükségét, hogy ilyen irományoknak álljak neki, szerencsére, amely információk fontosak voltak számomra, azt ismerősöktől, illetékes személyektől be tudtam zsebelni.
Ez volt az a regény, amely különös neve nyomán ragadta meg a figyelmemet. Mint kiderült, semmi mágikus humbug, mozaikszó vagy fondorlatos kifejezés nem áll emögött, mindössze egy disztópikus kolónia elnevezését rejti magában, ennek ellenére a Férjnek mindig sikerült valami poénnal elütni Karin Tidbeck – Amatka regényének címét, ahányszor csak szóba került. Nem csupán annyi bizonyos, hogy a névválasztás különleges, maga a mű is elég érdekes könyvre sikeredett, már amikor az ember rájön, mit is olvas tulajdonképpen.
Az évek során, a különféle műfajú regények olvasásának hatására folyamatosan formálódik bennem, mely műfajok azok, melyeknek képviselőit előnyben részesítem, illetve melyek azok, amelyek egyre inkább háttérbe szorulnak. Azt hiszem kijelenthető: eleinte sokkal jobban el tudtam merülni a valóságtól elrugaszkodott történetekben, mint mostanság, főként, ha azon belül még a young adult vonalat képviselik. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is veszem már a kezeim közé őket, de valahogy mindig be kell látnom: ebből kezdek kinőni. Egy ilyen próbálkozás egyik ékes példánya volt Chris Howard: Gyökértelen regénye is, mely egy posztapokalitikus young adult műként (de szép megnevezés!) igyekezett belopnia magát a szívembe.
Emma Donoghue annak idején A szoba címet viselő regényével mondhatni eléggé levett a lábamról, ám további művei valahogy elkerülték az érdeklődésemet, így kissé háttérbe is szorult számomra a munkássága. Egészen mostanáig, ugyanis A csoda egyértelműen felkeltette a figyelmemet különös, misztikumot sugárzó, illetve a múlt századba visszakanyarodó alaptörténetével (na meg nem utolsó sorban azzal a különleges és csodaszép borítójával).
Még a tavalyi évben kezdtem neki ennek a könyvnek, de az új év első kötetének címét is megkapta egyúttal, ráadásul ez az első olyan ajándékkönyvem, melyet a Moly karácsonyi ajándékozása alkalmával kaptam, így több szempontból is különleges könyv lett számomra Gail Honeyman regénye, az Eleanor Oliphant köszöni, jól van. Tipikusan az a könyv, melynél ha csupán a fülszöveget olvastam volna el, nem vettem volna a kezembe, annyira könnyed chick lit beütése volt, tipikus csajos témával és ez egyáltalán nem az én műfajom. Szerencsére félszemmel olvastam róla ajánlásokat, melyeknek köszönhetően figyelmen kívül tudtam hagyni az eredetileg kedvhozóként szolgáló sorokat és így nagy elvárással és egy jó adag reménnyel vetettem bele magam az olvasásába.