Ahogy már korábban is fejtegettem, rájöttem, mi a problémám a horror műfajú könyvekkel, miért nem borzolja az idegeimet kellőképpen. Míg a filmekben készen kapod a környezetet és a körülményeket, majd a megfelelő pillanatban minden hirtelen és váratlanul történik, felkészülési időd sem marad arra, ami vár rád. A könyveknél ezzel szemben nem segítenek sem a vizuális, sem a hangelemek, így minden egyes pillanatot úgymond a szádba rágnak körmondatokkal, leírásokkal és magadnak kell elképzelned, ezáltal elveszik az a hirtelen varázs, ami viszont a vásznon megmarad. Ettől függetlenül semmiképpen sem szándékoztam lemondani róluk, hiszen közel áll hozzám a műfaj és ha rémálmaim nem is lesznek tőlük, azért remek regények még mindig lehetnek, melyeket kár lenne kihagyni. A helyzethez hozzászokva álltam neki Josh Malerman – Madarak a dobozban című könyvének is, mely legnagyobb meglepetésemre sikeresen megbolygatta a felállított elméletemet. De hogy miért, erről egy kicsit később, inkább nézzük, miről is szól ez a sokak által ajánlott könyv.
Egy szörnyű emlékeket őrző házban találjuk magunkat Malorie-val és a két gyermekével, akik a külvilág elől elzárva, elsötétített és bebiztosított ablakokkal próbálják túlélni a napokat. 4 évvel ezelőtt kezdődött az a véget nem érő rémálom, mellyel kénytelenek nap mint nap szembenézni: valami van odakint, melyet ha az ember meglát, őrült dolgokra sarkallja. Senki sem tudja honnan ered, egyszer csak feltűnt egy távoli országban, majd szépen lassan szaporodtak a halálesetek, míg a világot végül le nem győzte és át nem vette felette az uralmat. Azt is homány fedi, tulajdonképpen mivel is állnak szemben, hiszen aki meglátja megőrül és esélye sincs felfedni az igazságot, innentől kezdve egyetlen dolog érdekli csupán: megölni minden körülötte lévőt, legyen az családtag vagy barát, végül pedig saját magával is végez. A túlélők nem túl népes táborának az egyetlen védekezési módja így a sötétségbe menekülés és a csukott szemmel, vakon közlekedés lett. TOVÁBB →
A hosszú regényeknek mindig ódzkodik nekiállni az ember, ugyanis fennáll a veszély, hogy elveszik a rengeteg név és cselekmény között, vagy épp az ellenkezője történik: egyszerűen nincs releváns tartalom a történések mögött és ellapodosodik a rétestésztaként nyújtott történet, elveszítve varázsát és ezzel együtt az olvasó érdeklődését is. Ám ha az író megtalálja az arany középutat, fantasztikus dolgok sülhetnek ki belőle! Susanne Clarke angol írónő első könyve, A Hollókirály is egy a komplexebb felépítésű, monumentálisabb terjedelmű, de mégis remekművek közül, amely az 1800-as évek folyamán mutatja be Anglia varázslóinak történetét, vegyítve történelmi elemekkel.
Gondolom mindenkinek van olyan útvonala, melynél majdhogynem kívülről fújja a házak sorrendjeit azok tulajdonságaival, sajátossággaival együtt, mintha csak régi ismerősként köszöntené őket egy nap kezdetekor, vagy éppen azt túlélvén hazafelé tartva. Vonatozás közben nem egyszer fordul velem is elő, hogy egy gyakrabban látott útvonal környezetét figyelemmel kísérem annak ellenére, hogy már megannyiszor láttam. Persze egyfajta támpontként is szolgál mindez, de amilyen hosszú útjaink szoktak lenni két település között, már puszta időtöltésnek is megteszi egy idő után, amikor már kiolvastuk, vagy kibeszéltük magunkat és a hátralévő távot valamivel ki kell tölteni. Paula Hawkins könyve, A lány a vonaton is erre alapozva kezdi meg történetét: Rachel mindennapos vonatozásai során már kívülről fúj mindent, amely mellett a masina elhalad, de ezen továbbmenvén még az egyik ház naponta látott lakói köré is sző egy kitalált életet kitalált nevekkel és jellemzőkkel. Így születik meg Jess és Jason, az idilli szerelmespár, akiknek egyik, vagy épp mindkét tagja mintha csak a teraszukon várnák, hogy Rachel elhaladjon mellettük. Igazi művészlelkeknek állítja be őket kinézetük és néhány másodperces jeleneteik alapján, noha a valóság egészen messze áll ettől és ezt főszereplőnk is jól tudja. De ki ne szeretne ábrándozni, miközben a saját élete romokban hever?
Előző irományomban a szárnyaló kreativitásról ecseteltem Nektek egy remek példával alátámasztva, ezúttal viszont egy kicsit belemerülünk az ellenpélda mocsarába is, hiszen a kreativitás egy dolog, de ha nem párosul korrektül összehozott kivitelezéssel, az egész körülbelül mehet a levesbe. Lauren Beukes Zoo city című regényénél határozottan ez a helyzet áll fent, hiszen kitűnően prezentálja azt az esetet, amikor a kreativitás csírája ugyan jelen van, ám a megvalósítás már súlyosabb problémákba ütközik.
Az emberi kreativitás, mint tudjuk határtalan és megannyi könyv bebizonyította már, hogy vannak igen kiváló művelői, akiknek öröm olvasni a fejükből kipattant történeteket, világokat és annak szereplőit. Találkoztam már jópár érdekességekkel és meglepő agyszüleményekkel, de amit China Miéville angol író művelt a Kraken című regényében, az minden eddigit túlszárnyalt – többszörösen is.
Megannyi helyen tették már fel minden kérdések kérdését, a soha el nem döntött, nyitva hagyott és mindenkire saját magára rábízott, elgondolkoztató témakört: mi is az élet értelme? Nem véletlen, hogy nem született még egyetemes válasz rá, hiszen minden ember élete más és más, ennélfogva különböző értékrendek alapján élik mindennapjaikat és igyekeznek beteljesíteni azt, kihasználva minden pillanatát (vagy legalábbis törekedni rá).