A háborúk borzalmairól már sokan sok helyen beszámoltak akár sorok között, akár hús-vér valójában életre keltve, így már mindenki tudja (vagy legalábbis próbálja elképzelni, mivel nagy valószínűséggel nem élte át), milyen állapotok uralkodtak és mennyire megviselte a társadalmat, mindenféle szempontból. A témában ihlet merítése majdhogynem kiaknázhatatlan, hiszen a katonákon keresztül a politikai élet szereplőin át az egészen egyszerű, hétköznapi emberekig, szinte mindenkire kihatással volt. Érdekek feszültek egymásnak, szerelmek bomlottak fel, családok szakadtak szét, hogy aztán – ha voltak olyan szerencsések – később újra egyesüljenek, vagy egy tragédiának köszönhetően megmaradjanak csonka mivoltuknak.
Történelem iránt érdeklődő emberként úgy gondolom, az egyik leghálásabb téma, melybe bele lehet kezdeni, mert mindig értesülünk olyan új érdekességről, melyet a többi alkotás vagy nem tartalmazott, vagy esetleg új dimenzióba emeli, ezzel is bővítve tudásunkat, de sajnos azért itt is akadnak kivételek – nem minden műnél mondható el, hogy eléri a kívánt hatást. Szegény Louisa Young is beleesett abba a hibába a Drágám, tudatom veled… című regényével, hogy túl sokat akart, csak épp tehetsége nem volt hozzá, hogy kivirágoztassa.
A fülszöveg egy szerelmi dráma hatását kelti sejtelmességével, központi elemeként a szereplők között váltott levelezéseket kiemelve, mely alapján egy érdekes szerelmi történet félét és a mögötte megbúvó „borzasztó” igazság felszínre kerülését várjuk:
Drága Nadine-om!
Tudatom veled, még mielőtt táviratot kapnál, hogy augusztus 21-én beutaltak a 36-os számú tábori kórházba egy kis sebesüléssel…
Most kényelmesen fekszem az ágyban, és a legjobb sebészek meg ápolónők megteszik értem mindazt, amire szükségem van.
Majd írok, hogy miként boldogulok, de innen már nem, mert arra számítok, hogy rövidesen elhagyom a támaszpontot.
Szeretettel,
Riley Purefroy
1917 augusztusa
Egy levél, két szerelmes, egy borzasztó hazugság.
Háborúban mindig az igazság az első áldozat…
Amikor emberi kapcsolatokról szóló regényeket olvasunk, a legnagyobb hányadukban női karakterek által kerülnek bemutatásra – elég csak a romantikus könyvek példáinál maradnunk -, hol intenzívebb érzelmek, hol kissé tárgyilagosabb formák által, műfajtól függő relevanciával (jobb esetben). Gondolom, nem kell senkinek bemutatni milyen jegyek ismeretesek ezen a téren, emiatt azonban meg is van a hátulütőjük: nehéz már valami forradalmian újat hozni, legfeljebb az írói stílus és a közeg az, amivel játszani lehet és egyedivé teheti, hiszen a karakterek lélekvilágát majdhogynem kívülről fújjuk már.
Amikor A siló sorozat első 3 része volt terítéken, kifejtettem mennyire új impulzusként értek a rövid, tömör, lényegretörő, ugyanakkor komplex és teljes értékű történetek, melyeket a rejtélyes körülmények között jelen lévő siló életéből Hugh Howey tárt elénk. Akkor fájó szívvel és egy nagy adag kiváncsisággal szakítottam félbe a megkezdett szériát, de szerencsére nem váratott sokat magára az utolsó 2 rész felbukkanása, melyekben tovább bonyolódik az eddig megismert földalatti világ tagjainak élete. Persze, mint arról a könyv legvégén az író saját magával lefolytatott interjújában megtudjuk, a silók világa korántsem ér itt, ennek a sorozatnak a keretein belül véget – „Hogy a tíz kedvenc kungfufilmem egyikéből idézzek: Minden vég új kezdet. Sok történet vár még elmesélésre.” Na de egyelőre ne ugorjunk még ennyire előre, először is nézzük meg, ezúttal mit kapunk a hangyányival hosszabb, de ugyanazt a sémát és stílust követő újabb részekben.
Horrorkedvelőként számos filmet láttam már – némelyiket végigrettegve, párat faarccal végigülve -, eleinte olyannak tűnt ez a műfaj, akár egy feneketlen óceán, ahol mindenféle elgondolásban és megközelítésben próbálják kimeríteni az ijesztegetés és a hátborzongatás művészetét, de sajnos mostanában az az érzésem támad, ez a végtelennek hitt mélység a végét járja, hiszen igazán egyedi darabot már csak igazán ritka esetben lehet a képernyőn látni. Ezért félve bár, de nyitni kezdtem a hasonló témájú könyvek iránt, de ahogy sejtettem, nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeimet, így parkolópályára is tettem őket. Persze a visszatalálás nem váratott sokáig magára, a pozitív visszhangoknak hála Joe Hill – A szív alakú doboz című könyvét szemeltem ki, mely a Szarvakkal ellentétben – amelyet szintén szeretnek a horror bélyeggel ellátni – már tényleg a műfajhoz kapcsolódik.
Amikor egy író megír egy közel tökéletes könyvet egy sorozat első köteteként, elég nehéz feladat lehet a következő darabnál megmutatni, hogy igenis tudja azt a színvonalat hozni, esetleg még túl is szárnyalni, melyet már egyszer megmutatott nekünk, olvasóközönségnek. Rengeteg esetben ez működik is, példának okáért egy új világrend életre keltésekor a következő részben lehet még jobban elmélyíteni azt, továbbra is fenntartva az érdeklődést és a figyelmet. Ebben az esetben, ha jól van megírva a mű, már ezzel sikereket és megelégedettséget érhet el, pláne ha még karakterfejlődést is beletesz, akkor aztán teljes az extázis és a boldogság. Valós, emberi történetek esetében már ugyanez a feladat sokkal nehezebb, hiszen nincs olyan „elterelő” közeg, mellyel ha nem is sikerül a szereplőket jól továbbformàlni, még mindig mankót jelentene. Itt kőkeményen a karaktereken áll vagy bukik minden, így ha először ellövöd a legjobb formát, szinte biztos, hogy nem fogsz a soron következőben túlteljesíteni és csupán egy hálátlan jó-jó, de minek kategóriába csöppensz az amúgy kitűnőnek megálmodott koncepciódban. Na valahogy így éreztem magam, amikor letettem Rebecca Donovan Csak lélegezz! sorozatának második kötetét, a Visszafojtott lélegzet címet kapó regényét, hiszen az első darabja, az Elakadó lélegzet 10/10 volt, annak is a legteteje. Őszintén szólva írtó kíváncsi voltam ezután a sokkoló kötet után mit tartogat még az alkotó számunkra, de ahogy balsejtelmem beigazolódott; semmi olyat, amely érdemleges maradna az első után.
Élhetnék azokkal a klisékkel, melyekkel ilyenkor szokás dobálózni, mint például a nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó és nem hittem volna, hogy lesz olyan könyv, melyet két nap alatt elpusztítok esete (amely csekély mértékben igaz), vagy, hogy annyian voltak jó véleménnyel róla, hogy muszáj volt megnéznem magamnak, mitől is van elájulva a nép (szintén hangyányit játszott szerepet), a könyvről ordító ajánló szövegről nem is beszélve, mely szerint az agyamat is eldobom majd ettől a szenzációtól (na ez kivételesen hidegen hagyott), de maradjunk annyiban, hogy megláttam és minden más tervezett olvasmányt félretettem és belvetettem magam, pont.