Mondhatni gombamód szaporodnak napjainkban a thrillerek, azon belül is főként a pszicho-thriller fut nagyon, szerintem mindenki – aki kicsit is követi a könyvmegjelenéseket – tud mondani kapásból ötöt, ami mostanában jelenik meg. Talán most jutottam el oda, hogy már én is kicsit megcsömörlöttem ebben a tengernyi történetben, így már nem kapom fel minden egyes példányra a fejem, mert bizony nem mindegyik tud újat mutatni. Szerencsére a legutóbbi választásaim jónak bizonyultak, elég, ha csak visszalestek az előző bejegyzésemhez, ugyanis az abszolút csúcsot jelentette számomra a No exit. Na de mellette azért voltak még érdemleges és jól megírt thrillerek, amik a kezeim ügyébe kerültek, ebben az irományban ezekről mesélek. TOVÁBB →
Kategória /Agave Könyvek Kiadó
Krimi egy érdekes és ijesztő jövőbe ágyazva | John Scalzi: Bezárt elmék (Bezárt elmék sorozat 1.)
Éppen nagy ismerkedésben vagyok Philip K. Dick könyveivel – ezekről majd részletesebben később -, melyekről egy podcast-ben is szó esett, nem túl pozitív kicsengéssel, akkor az egyik beszélő inkább azt javasolta, olvassanak az emberek Scalzit, mert az sokkal jobb. Bevallom nekem eddig amennyit megismertem Mr. Dick munkásságából, arra nem lehet különösebben panaszom, de persze fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mit tudhat akkor John Scalzi. A Bezárt elmék című sci-fi műve (súrolva a disztópia mellékágát is, amit annyira imádok) pont parlagon hevert, így hát elővettem és elkezdtem olvasni, mire fel volt ez a kinyilatkoztatás. Abban igazat kell adnom, hogy jóval olvasmányosabb és kidolgozottabb a másik író műveinél, de teljesen más stílusuk miatt inkább azt tanácsolnám: olvassatok mindkét szerzőtől, mert zseniális ötletek pattantak ki a fejükből!
Kiinduló pont ebben a világban a Nagy Nátha elnevezésű világméretű járvány (ez a megnevezés bevallom jobban megmosolyogtatott, mint amennyire komolynak lett szánva), melybe több, mint négyszázmillióan haltak bele. Azon “szerencsések”, akiket nem ölt meg a népességre különböző módon ható betegség, a harmadik stádium során felmerülő komplikációk következtében a perifériás idegrendszerük teljesen lebénult, ezzel “bezárva” az áldozatokat. A Haden-szindróma (ahogy ezt az állapotot hívják) kegyetlen: végig tudatodnál vagy, az elméd ép, ám a tested nem képes megmozdulni. De a tudománynak és technológiának hála kifejlesztették az agyba beültethető neurális hálót, mellyel szrípiókat (ha jobban tetszik androidokat) tudnak üzemeltetni, így gyakorlatilag ezeken keresztül élik meg mindennapjaikat, próbát téve rá, hogy visszaintegrálódjanak a társadalomba. Ebben a világban ismerjük meg Christ, a kezdő FBI ügynököt, aki munkája során egyből a mélyvízbe kerül egy rejtélyes gyilkosságnak köszönhetően, hamarosan pedig rájönnek, hogy a tét nem kicsi, az egész társadalomra hatással lehet, ha nem sikerül időben közrelépniük. TOVÁBB →
Borzongás és rettegés Magyarországon | Veres Attila: Éjféli iskolák
Azt már az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok nagy novella rajongó. Szeretek elmélyedni egy-egy történetben, belesüllyedni a leírásokba, merengeni a történéseken. Egy novella esetében sokszor nincs erre lehetőség, csupán egy szeletet kapunk egy ötletből, tömören, röviden, velősen. Többször belefutottam már olyan esetbe, amikor olvastam ebben a műfajban, hogy mire belendült volna a cselekmény és felkeltette az érdeklődésemet, vége szakadt, én pedig ott maradtam kíváncsian. A hiba pedig nem feltétlen a történetben volt, egyszerűen ilyen a novella és ehhez bevallom, nagyon nehezen tudok alkalmazkodni. Veres Attila első regénye, az Odakint sötétebb hangulata, stílusa megalapozta számomra azt a bizalmat, hogy a többi irományát is a kezembe kell, hogy vegyem, ezért nagyon örültem, amikor újabb kötet megjelenését láttam. A borító szerelem volt első látásra, egyedül attól tartottam, hogy novellái nem elégítik ki a weird történetei iránti vágyakozásomat (hát, ennek a megfogalmazása is elég weird lett, hagyjuk is), de nem volt bennem kérdés, hogy elolvassam-e. Amikor a júniusi Book a Sloth Club dobozában megláttam a példányt, nem is bírtam magammal, egyből nekiültem olvasni és már az első novellájával rácáfolt az eddigi benyomásaimra a műfajt illetően.
Nem szeretném a történetek vonatkozásában ellőni a témákat, természetfeletti dolgokat, szerintem úgy szólnak nagyot, ha mindenki maga fedezi fel, egy-egy novella mivel foglalkozik. Ami közös bennük, hogy kivétel nélkül Magyarországon játszódnak, a rideg magyar valóságot használja fel Attila arra, hogy pikáns, furcsa, meglepő, érdekes, nem utolsó sorban pedig hátborzongató helyzeteket elevenítsen meg a lapokon. TOVÁBB →
Helló X Térség! | Jeff VanderMeer – Expedíció (Déli Végek-trilógia 1.)
Sosem egyszerű kiválasztani a hatalmas könyvhalomból azt a példányt, amit következő olvasmányként megcélzok. Ezért örülök, amikor egyszer csak rátalálok pl. egy trailerre, ami annyira felkelti az érdekődésemet, hogy rögtön rá is keresek a könyvre, amely alapján megalkották a jövőre mozkba kerülő filmet és hopp, éppenséggel meg is találom a könyvtáram legmélyén, elfeledve. Hát így kezdtem neki Jeff VanderMeer Expedíció című regényének (kicsit barátságosabb címet kapott az eredeti verziónál :))
Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.
Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.
A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.
Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.
Jeff Vandermeer Déli Végek-trilógiájának az első kötete szépirodalmi magasságokba emelkedő, sodró lendületű, mélyen elgondolkodtató sci-fi, ami az ismeretlennel való szembenézésről szól. Mind a világban, mind magunkban legbelül.
Nem szoktam fülszövegeket egy az egyben átemelni egy értékelés során, de úgy gondolom ennek a könyvek ez a bemutatása olyan komplex, mindent felölelő, hogy most az egyszer maradhat (kivéve azt a tényt, hogy volt még egy 5. tagja is a mostani expedíciónak, de a rá vonatkozó részt majd elolvassátok, miért nem került bele). TOVÁBB →
Robert R. McCammon – Csak az enyém
Nem rémlik, hogy eddigi olvasmányaim során találkoztam olyan regénnyel, amelynek sikerült az első néhány oldal után sokkolnia, de Robert R. McCammon amerikai írónak sikerült ezt elérnie a Csak az enyém címet viselő pszicho-thrillerével. A nemzetközi Horrorírók Egyesülete (Horror Writers Association) nem véletlenül ítélte meg 1990-ben a műnek a Bram Stoker-díjat, melyet a horror műfajban kiemelkedő teljesítményért érdemelnek ki az alkotók. Persze ebben az esetben nem azt a tipikus ijesztgetős, misztikummal körbefont horrort kell érteni, hanem a megdöbbentő, kegyetlen és brutális félét, amely rendesen megtépázza a lelki világodat.
A regényben először az erős testalkatú, széles vállú és meglehetősen magas, egyik múltbéli ismerőse által amazonnak becézett Mary világába nyerünk betekintést, aki egy társasház egyik lakásának falai között tengeti visszahúzódó életét, családi idillben egy gyermekkel, akit mindennél jobban szeret, még akkor is, ha többet sír a kelleténél. Ez mind szép és jó lenne, ha ez a nyitójelenet ebben a hangulatban folytatódna, de néhány bekezdés után már megkapjuk a képet igazi jelleméről, mely ettől az elénk vázolt, meghitt szituációtól kilométerekre fekszik megkínozva, kibelezve, valahol egy kert végében arccal lefelé elásva.
Mary Terrell, vagy ahogy társai hívták, Mary Terror egy radikális terrorszervezet, a Vihar Front fanatikus tagjaként gyártott bombákat, vagy gyilkolt rendőröket a hatvanas években abban a szellemben, hogy amit tesznek, az helyes. A vezetőjük és egyben nagy szerelme, Lord Jack oldalán teljes vállszélességgel és odaadással élte bele magát az általuk vallott államellenes eszmébe, mely mellett a mai napig határozottan kitartott, persze visszavonultam és megbújva, hiszen az FBI a rajtaütésük óta keresi őket – már amennyien azon a bizonyos napon megmaradtak. A világban szétszéledve próbálták ugyanis hamis, kitalált életüket élni, de Mary nem adja fel a reményt, hogy Jack egy napon megkeresi őt és szerelmük immár végérvényesen beteljesedhet. Egy magazin egyik hirdetésében reménye aztán életre is kel: a sorai mögött egy szervezetükkel kapcsolatos, félreérthetetlen utalásra lesz figyelmes, melyben találkozásra invitálják egy virágnyelvbe foglalt, csak általuk ismert jelentéssel bíró helyre, és ez a felhívás szerinte csakis Jacktől származhat. Innentől kezdve a nőnek egy célja van: felkészülni a férfival való találkozásra és mindent megtegyen, hogy örömet okozzon neki, még ha ez egy gyermek elrablását is jelenti. TOVÁBB →
Blake Crouch – Wayward Pines trilógia
Amikor kezdetét vette a Wayward Pines nevű sorozat, megannyi helyről olvastam, mennyire érdekes és jó, ugyanakkor rejtélyes is az egész, ezért nem telt el sok idő és már a kanapén ülve daráltuk a részeket, vagy éppen hétről-hétre vártuk az új epizódokat, amikor a lemaradást már sikeresen behoztuk. A legjobban az tetszett benne, hogy szinte minden rész meg tudott lepni valamivel, amire eddig nem számítottam és nem teketóriázott, hanem pörgősen haladt az eseményekkel, nem ragadt le túl sokáig egy-egy dolognál és nem veszett el a részletekben sem. Ezek után nem volt kérdéses, hogy az alapjául szolgáló, Blake Crouch által írt könyvsorozatot is el kell olvasnom, persze egy leheletnyi időtávot azért hagytam közöttük, hogy kicsit feledésbe merüljön, de aztán rájöttem: ha közvetlenül utána olvastam volna a könyveket, akkor sem érezhettem volna úgy, mintha kétszer mélyednék el ugyanabban a történetben, hiszen szignifikáns eltérés van a két alkotás között egy bizonyos ponttól.
Az idahói kisvárosba, Wayward Pines-ba küldik Ethan Burke titkos ügynököt azzal a céllal, hogy keresse fel egy hónapja eltűnt kollegáit, de egy balesetnek köszönhetően a település kórházában ébred, ahol a személyes holmijai eltűntek mellőle, nem tud kapcsolatba lépni szeretteivel, ráadásul utazásának célja sem érdekel senkit, sem pedig az, hogy ki ő. Amikor pedig végére szeretne járni a dolgoknak, csak még több kérdéssel találja szembe magát, egy titkokkal és gyanús dolgokkal teli kisváros várja a kórház falain túl. De miért van a város kerítéssel körülhatárolva? Miért nem mondanak neki az emberek semmit? Miért próbálják ráerőltetni, hogy ezentúl itt kell élnie?
Először nagyon furcsa volt az egész évad végignézése után olvasni a regény sorait és visszamenni Ádámhoz és Évához, de a nehezét nem maga az újrakezdés jelentette, hanem az események tempójának drasztikus változása. Azt túlzás lenne állítani, hogy az egész első könyv egy sorozatepizódnak felelt meg, de szinte szemvillanásnak tűntek a látottak a sorok olvasásához képest. Ethan első napjait kellő részletességgel fejti ki, holott a sorozat jóval rövidebb fejezetben lép túl ezen és már pörgeti is a következő rejtélyeket, a könyvben pedig csak olvassuk és olvassuk és olvassuk az első megpróbáltatásait és kihívásait anélkül, hogy több információ csurranna-cseppenne számunkra. Persze utána már papíron is beindulnak a dolgok, köszönhetőn annak, hogy tulajdonképpen már itt eltér a tévében látottakhoz képest az alap koncepció, másokra helyeződik a hangsúly és nem úgy történnek az események, ahogy várnánk, ezért már sokkal érdekfeszítőbbé válik az új, eddig még nem látott, vagy nem így látott cselekmény. Szóval már itt leszögezném a tanulságot: nem szerencsés a megnézése után rávetemedni az olvasásra, legyetek előrelátók és fordítsátok meg a folyamatot, jobban jártok – legalábbis ennek elolvasása után így vélekedtem. Aztán jött a többi rész. TOVÁBB →