Nem rémlik, hogy eddigi olvasmányaim során találkoztam olyan regénnyel, amelynek sikerült az első néhány oldal után sokkolnia, de Robert R. McCammon amerikai írónak sikerült ezt elérnie a Csak az enyém címet viselő pszicho-thrillerével. A nemzetközi Horrorírók Egyesülete (Horror Writers Association) nem véletlenül ítélte meg 1990-ben a műnek a Bram Stoker-díjat, melyet a horror műfajban kiemelkedő teljesítményért érdemelnek ki az alkotók. Persze ebben az esetben nem azt a tipikus ijesztgetős, misztikummal körbefont horrort kell érteni, hanem a megdöbbentő, kegyetlen és brutális félét, amely rendesen megtépázza a lelki világodat.
A regényben először az erős testalkatú, széles vállú és meglehetősen magas, egyik múltbéli ismerőse által amazonnak becézett Mary világába nyerünk betekintést, aki egy társasház egyik lakásának falai között tengeti visszahúzódó életét, családi idillben egy gyermekkel, akit mindennél jobban szeret, még akkor is, ha többet sír a kelleténél. Ez mind szép és jó lenne, ha ez a nyitójelenet ebben a hangulatban folytatódna, de néhány bekezdés után már megkapjuk a képet igazi jelleméről, mely ettől az elénk vázolt, meghitt szituációtól kilométerekre fekszik megkínozva, kibelezve, valahol egy kert végében arccal lefelé elásva.
Mary Terrell, vagy ahogy társai hívták, Mary Terror egy radikális terrorszervezet, a Vihar Front fanatikus tagjaként gyártott bombákat, vagy gyilkolt rendőröket a hatvanas években abban a szellemben, hogy amit tesznek, az helyes. A vezetőjük és egyben nagy szerelme, Lord Jack oldalán teljes vállszélességgel és odaadással élte bele magát az általuk vallott államellenes eszmébe, mely mellett a mai napig határozottan kitartott, persze visszavonultam és megbújva, hiszen az FBI a rajtaütésük óta keresi őket – már amennyien azon a bizonyos napon megmaradtak. A világban szétszéledve próbálták ugyanis hamis, kitalált életüket élni, de Mary nem adja fel a reményt, hogy Jack egy napon megkeresi őt és szerelmük immár végérvényesen beteljesedhet. Egy magazin egyik hirdetésében reménye aztán életre is kel: a sorai mögött egy szervezetükkel kapcsolatos, félreérthetetlen utalásra lesz figyelmes, melyben találkozásra invitálják egy virágnyelvbe foglalt, csak általuk ismert jelentéssel bíró helyre, és ez a felhívás szerinte csakis Jacktől származhat. Innentől kezdve a nőnek egy célja van: felkészülni a férfival való találkozásra és mindent megtegyen, hogy örömet okozzon neki, még ha ez egy gyermek elrablását is jelenti. TOVÁBB →
A fekete ruhás nő a horrorfilmeknek azon szűkebb körébe tartozik, melynek hangulata megfogott annyira, hogy még most is fel tudom idézni a környezetet, melyben játszódott, na meg persze néhány jelenetét is (mondjuk ebből a szempontból a gótikusabb feelinget kölcsönző fekete ruhának köszönhetően nincs nehéz dolgom). Filmtörténeti csodának azért nem mondanám, de kellemes esti borzongást okozott anno. Ez volt az az időszak, amikor még volt egy-két olyan alkotás a horrorok terén, amelyet érdemes volt megnézni, mert vagy a történet volt érdemleges, vagy magával tudott ragadni az egész közeg, amelybe burkolták a cselekményt. Manapság, mint tűt a szénakazalban kell előkotorni valami nézhető példányt, amely nem arra játszik, hogy indokolatlanul zajos hangeffektusaival okozzon szívinfarktust. Na de nem mélyedek ebbe most a kelleténél jobban bele, inkább a film alapjául szolgáló, Susan Hill által papírra vetett rövid regényre fókuszálnék, mely eredetileg 1983-ban látott napvilágot, ám azóta is megállja a helyét a kortárs könyvek mellett.
A háború borzalmairól sosem lehet eleget beszélni/írni/mutatni, de az igazság az, hogy aki nem tapasztalta meg a saját bőrén, az sosem fog tudni teljes mértékben azonosulni vele, vagy akár a helyzetükbe képzelni magát, mindössze egy megrázó képet kaphat róla, mely által körvonalazódik mindazon borzalom, melyet a résztvevőknek és az akaratanul is a részeseivé válóknak át kellett élniük.
Lágy zene szólt a háttérben, miközben halkan szuszognak mellettem. Bágyadt, ködös idő volt odakinn, a távolban csupán egy kisgyermek sírása harsant fel, de röviddel utána el is halt és immár újra visszahódította uralkodó szerepét a csend a délelőtt további részére, mindezzel tökéletes közeget teremtve a Patrick Lee által papírra vetett, A futó címet viselő regényének elkezdéséhez. A történetnek, melyben az író bemutatja nekünk Sam Dyrdent, az éppen éjszakai futását végző, már az első sorokban reményvesztettnek tűnő embert, akinek személyisége hátterében egy baleset áll, melynek köszönhetően családjától megfosztva kénytelen élni, munkájából visszavonultan. Valaha a különleges erőknél szolgált kiváló katonaként, – na jó, ez kicsit súrolja a klisé határát – de jelenleg semmi nyoma nem látszik ennek. Egészen addig, amíg egy tizenkét éves kislány neki nem rohan egy csapat férfitól való menekülése közben és valamilyen oknál fogva el nem kezd segíteni neki az elrejtőzésben. Nagy nehezen sikerül maguk mögött hagyniuk egy szusszanásnyi időre az üldözőket, ám a lánynak nem sok ideje marad a magyarázkodásra. Rachel nem emlékszik semmire, csak arra, hogy fogva tartott helyéről sikerült valahogy megszöknie és veszélyben forog az élete, ezért Sam immár célt találva sivár életének segíti további sikeres szökésében. Azonban hamar kiderül, nem is lesz olyan egyszerű, hiszen profikkal állnak szemben. Na meg az is, hogy Rachelnek különleges képesség birtokában van. 
ÍGY KEZDŐDIK
