A hosszú regényeknek mindig ódzkodik nekiállni az ember, ugyanis fennáll a veszély, hogy elveszik a rengeteg név és cselekmény között, vagy épp az ellenkezője történik: egyszerűen nincs releváns tartalom a történések mögött és ellapodosodik a rétestésztaként nyújtott történet, elveszítve varázsát és ezzel együtt az olvasó érdeklődését is. Ám ha az író megtalálja az arany középutat, fantasztikus dolgok sülhetnek ki belőle! Susanne Clarke angol írónő első könyve, A Hollókirály is egy a komplexebb felépítésű, monumentálisabb terjedelmű, de mégis remekművek közül, amely az 1800-as évek folyamán mutatja be Anglia varázslóinak történetét, vegyítve történelmi elemekkel.
Angliában egykoron létezett egy titokzatos és legendákkal övezett varázsló, akit csak Hollókirály néven emlegettek, ám többszáz évnyi mágikus uralkodás után egyszerűen nyoma veszett. Innentől kezdve Angliában hanyatlásnak indult a varázslás gyakorlása, és a mágusok visszatértek az elméleti síkra, a gyakorlati mágiát maguk mögött hagyva. Csoportosulások jöttek létre azon emberek között, akik már nem szerettek volna, vagy nem tudtak varázsolni és heylette inkább elmélkedtek csak a mágia történetéről. Közülük való volt Mr. Segundus is, akit a regény elején ismerünk meg és aki társaival egyetemben azt kutatja, vajon hová tűnhetett a mágia Angliából – ez egyszersmind a regény központi kérdésévé is válik. Hamarosan eljut hozzájuk a hír, hogy az emberektől távol, az egykori Hollókirály királyságának egyik területén, a Hurtfew Apátságban mégiscsak él egy olyan mágus Mr. Norrell személyében, aki nem csak beszél róla, de űzi is a varázslást. A híren felbuzdulva el is látogatnak hozzá az elméleti mágusok, ahol tanúi lehetnek a férfi képességének, ám mindennek ára van: az elméletet tanulmányozók már nem nevezhetik magukat mágusnak és fel kell oszlatni társaságukat. Mr. Segundus kivételével (mivel ő nem megy bele az egyességbe) mindenki elveszíti eme státuszát és Mr. Norrell egyedüli tényleges varázslóként végül visszatér Londoba és megpróbálja feltámasztani a mágiát. Pályafutását egy befolyásos ember halott menyasszonyának feltáma1sztásával kezdi, innentől pedig a kormány felkéréseinek tesz eleget, hogy a háborúba beleavatkozva a maguk javára hajtsa a vizet. A feltámasztásnak azonban nem várt következményei lesznek, ráadásul feltűnik egy másik mágus is, a fiatal és talpraesett Mr. Strange, így eseményekben és izgalomban egyáltalán nem lesz hiányunk. TOVÁBB →
Gondolom mindenkinek van olyan útvonala, melynél majdhogynem kívülről fújja a házak sorrendjeit azok tulajdonságaival, sajátossággaival együtt, mintha csak régi ismerősként köszöntené őket egy nap kezdetekor, vagy éppen azt túlélvén hazafelé tartva. Vonatozás közben nem egyszer fordul velem is elő, hogy egy gyakrabban látott útvonal környezetét figyelemmel kísérem annak ellenére, hogy már megannyiszor láttam. Persze egyfajta támpontként is szolgál mindez, de amilyen hosszú útjaink szoktak lenni két település között, már puszta időtöltésnek is megteszi egy idő után, amikor már kiolvastuk, vagy kibeszéltük magunkat és a hátralévő távot valamivel ki kell tölteni. Paula Hawkins könyve, A lány a vonaton is erre alapozva kezdi meg történetét: Rachel mindennapos vonatozásai során már kívülről fúj mindent, amely mellett a masina elhalad, de ezen továbbmenvén még az egyik ház naponta látott lakói köré is sző egy kitalált életet kitalált nevekkel és jellemzőkkel. Így születik meg Jess és Jason, az idilli szerelmespár, akiknek egyik, vagy épp mindkét tagja mintha csak a teraszukon várnák, hogy Rachel elhaladjon mellettük. Igazi művészlelkeknek állítja be őket kinézetük és néhány másodperces jeleneteik alapján, noha a valóság egészen messze áll ettől és ezt főszereplőnk is jól tudja. De ki ne szeretne ábrándozni, miközben a saját élete romokban hever?
Előző irományomban a szárnyaló kreativitásról ecseteltem Nektek egy remek példával alátámasztva, ezúttal viszont egy kicsit belemerülünk az ellenpélda mocsarába is, hiszen a kreativitás egy dolog, de ha nem párosul korrektül összehozott kivitelezéssel, az egész körülbelül mehet a levesbe. Lauren Beukes Zoo city című regényénél határozottan ez a helyzet áll fent, hiszen kitűnően prezentálja azt az esetet, amikor a kreativitás csírája ugyan jelen van, ám a megvalósítás már súlyosabb problémákba ütközik.
Az emberi kreativitás, mint tudjuk határtalan és megannyi könyv bebizonyította már, hogy vannak igen kiváló művelői, akiknek öröm olvasni a fejükből kipattant történeteket, világokat és annak szereplőit. Találkoztam már jópár érdekességekkel és meglepő agyszüleményekkel, de amit China Miéville angol író művelt a Kraken című regényében, az minden eddigit túlszárnyalt – többszörösen is.
Megannyi helyen tették már fel minden kérdések kérdését, a soha el nem döntött, nyitva hagyott és mindenkire saját magára rábízott, elgondolkoztató témakört: mi is az élet értelme? Nem véletlen, hogy nem született még egyetemes válasz rá, hiszen minden ember élete más és más, ennélfogva különböző értékrendek alapján élik mindennapjaikat és igyekeznek beteljesíteni azt, kihasználva minden pillanatát (vagy legalábbis törekedni rá).
A ’80-as évek mindenről szólt, csak éppen a visszafogottságról nem, már ami az öltözködést és a zenét illeti. Tomboltak a popslágerek az egyik oldalon, üvöltött a rock és a punk a másikon, mindkét nem előnyben részesítette a hosszú hajat – azon belül is az oroszlányhatású, feltuningolt változatot – és minél több színt, kiegészítőt aggattak magukra a fiatalok minél elnagyoltabb formákkal, annál divatosabbnak számított.