Az ügyvédek és ügyészek köré szőtt, tárgyalóterembe koncentrálódott történetek azok, amelyeket mindig nagy érdeklődéssel figyelek, hiszen itt aztán lehet csűrni-csavarni az emberi sorsokat, illetve az emberi fantáziát – vagy épp a meglepő igaz hátteret – felhasználva sorsdöntő fordulatokkal teletűzdelni a cselekményt, mely emberi életeket ment meg és tesz tönkre, sokszor a várttal ellentétes, meglepő végkifejleteket kiváltva. Pár ilyen történetnek lehettem már szemtanúja a képernyő előtt (mint pl. A törés, Az igazság ára, Cserbenhagyás) és eddig mindig sikerült maradéktalanul megfelelniük a maguk módján a különféle fondorlataikkal. Könyvek esetében az első bírósági ügyes regényemnek mondható William Landay – Jacob védelmében című műve, de követve az eddigi struktúrát most sem sikerült csalódni az ilyen jellegű elbeszélésekben.
Laurie Halse Anderson – Hadd mondjam el…
A tavalyi évben abszolút első számú kedvenc könyvvé avanzsáltam Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok elnevezést viselő alkotását, mely lehengerlő szófordulatai, kifejezésmódja és elbeszélési stílusán felül még egy sokkoló, ám remek történet által vívta ki nálam eme címet. Így nem volt kérdés számomra, hogy amint találkozok egy újabb művével el kell, hogy olvassam. A nyertes darab ezúttal az eredeti nyelven 2001-ben kiadott, magyarul pedig 2006-ban publikált Hadd mondjam el… lett, melybe nagy reményeket táplálva vehettem bele magam. Bár a nem mindennapi szókapcsolatok ezúttal nem diadalmaskodtak, sikerült egy újabb megrázó élménnyel gazdagodnom és a hangulat ellenére egyáltalán nem tántorodtam még mindig el az írónőtől.
Hugh Howey – A siló I., II., III.
Könyvet olvasni temérdek indok mellett azért is szeretek, mivel egy másfél-két óra hosszig tartó filmnél sokkal mélyebben bele lehet merülni a történetbe a regény részletességének és terjedelmességének hála, ezáltal a kötődés is erőteljesebb lesz, illetve nem utolsó sorban az elolvasása után az élmények is maradandóbbakká válnak. Főként igaz ez, amikor egy eddig ismeretlen világba csöppenünk bele, ahol elengedhetetlen, hogy alaposabban bemutassák számunkra a környezetet, a benne élőket, a társadalmukat és annak működését. Mivel itt nincs jelen vizuális segítség, amely megkönnyítené az olvasottak megelevenedését, ezért a részleteken múlik minden, amely automatikusan hozza magával a kiterjedséget és az oldalszámok növekedését.
Ezért volt furcsa élmény számomra, amikor megismerkedtem Hugh Howey – A siló első három kötetével, melyek a terjedelmességről elképzelt elméletet úgy rúgták fel, hogy öröm volt nézni. Ebook olvasómon az első része mindössze 43 oldalt számlált, ezért nem is fűztem hozzá nagy reményeket holmi világmegváltó monumentalitás beszuszakolására, hiszen alapesetben ennyi oldal jóformán még egy felvezetésnek sem elegendő. Amikor viszont a végére értem, annál nagyobb volt a meglepetés, hogy egy ilyen apró könyv is mennyire oda tudja magát tenni az élvonalba!
On Sai – Calderon, avagy hullajelölt kerestetik (Calderon sorozat 1.)
Mint ahogy filmek terén, úgy könyveknél sem vagyok az a túl válogatós fajta, így műfajtól függetlenül válogatom meg olvasnivalóimat, az egyetlen szempont csupán, ami alapján szelektálok az az, hogy mennyire tudja felkelteni az érdeklődésemet az adott könyv, melynek alapja lehet a fülszöveg elolvasása (amennyiben már az első mondatok nem lövik le a poént, mert akkor szigorúan félre is dobom!), netalántán egy borító (azért nemsemmi mennyi minden múlik egy jó és figyelemfelkeltő kűlcsínyen), a róla olvasott dicsérő értékelések átfutása, vagy egyszerűen az általa keltett visszhang. Ugyanitt az sem kifejezetten érdekel, hogy idegen nyelvű kötet magyar fordítását tartom-e a kezemben vagy magyar írótól/írónőtől kapok-e egy jó történetet, a fontos csupán az, hogy a végén pozitív tapasztalatokkal zárjam le magamban az olvasott eseményeket.
Ezúttal egy magyar alkotó sci-fi művére esett a választásom, a megannyi elismerő írások hatására. Még nem igazán volt eddig szerencsém könyv formájában sci-fit olvasni, így különösen kíváncsivá tett mennyiben lesz más az ez idáig megszokott műfajú művekhez viszonyítva, de azt kell, hogy mondjam nem túl ígéretes kezdést jelentett On Sai – Calderon, avagy hullajelölt kerestetik nevet viselő regényével az efféle szerzeményekkel való ismerkedésem, hiszen ez minden volt, csak nem az a sci-fi, amelyre számítottam – és ez most nem pozitív értelemben értendő.
Gail Carriger – Blameless – Szégyentelen (Napernyő Protektorátus sorozat 3.)
Mindig érdekes dolog számomra a régmúlt időket idéző hangulattal áthatott könyvek olvasása, amikor is betekintést nyerhetünk múltunk egy-egy szegletébe; avagy hogyan is éltek régen az emberek, milyen szokásaik voltak, milyen szabályok, etikettek, öltözködési stílusok voltak jelen mindennapi életük során. Gail Carriger-nek hála a Napernyő Protektorátus sorozatával teljes mértékben kiélhetem eme vágyamat, ráadásul nem is akármilyen történetekkel!
Eddig nem sok írónál találkoztam ehhez foghatóhoz, de amikor megpillantom a műveinek borítóját, olyannyira árulkodóak, hogy egyből tudni lehet, ki a becses szerzője, annyira jellegzetes jegyeket hordoznak magukon – melyek közül leginkább a tipikus régi öltözetek és a steampunk stílus vegyülése az uralkodó. De a külcsínon felül az író stílusa is az egyedibbek közé sorolható sajátos humorával és megfogalmazásaival, mely még élvezetesebbé teszi ezt a múltbéli kalandozgatást. Az pedig már csak hab a tortán, hogy még ezeken túlmenően a természetfelettieket is beveti és mindezzel olyan egyedi kombinációt hoz létre, mely önmagában felkelti az érdeklődést.
Az első két kötet után egyre nagyobb figyelmet tanúsítva kezdtem neki a Blameless – Szégyentelen című harmadik résznek, melyben Alexia Tarabotti története csak még tovább bonyolódik.
Neil Gaiman – Óceán az út végén
Első találkozásom Neil Gaiman munkásságával – amikor is az Amerikai Istenek címet viselő művét pécéztem ki magamnak (blogbejegyzés róla: ITT) – nem volt az az igazi szerelem első látásra momentum, inkább egy erős közepes kategóriába soroltam magamban, hiába dicsérik sokan és zengnek róla ódákat. De semmiképpen sem szerettem volna, hogy ezt az egy regényét elolvasva, a kitörő lelkesedés elmaradásával végleg búcsút intsek neki, mint potenciális érdeklődési körbe tartozó író, ezért talonba helyeztem még pár művét, ha éppen nem lenne olyan mű, melyet haladéktalanul el szeretnék olvasni és így szemezgethetek a kis virtuális könyvtáramban található pédányokkal.
Az Óceán az út végén borítója igazából már az első pillanatban annyira megtetszett, hogy tudtam, ez lesz a következő alkotása, melyet el fogok olvasni. Az eredetileg novellának indult regénye bár még mindig nem győzött meg 100%-osan arról, hogy Gaiman egy zseni, de talán egy hangyányit növekedett számomra a népszerűségi rátája.