Címke/5/5

Szerző: Mona

A magára maradt emberiség kegyetlen disztópiája | Agustina Bazterrica: Méltatlanok

Agustina Bazterrica első magyarul megjelent regénye, a Pecsenyehús nagy hatással volt rám, a hideg futkározik azóta is a hátamon, ha csak rágondolok sokkoló témájára és cselekményére. A kannibalizmus disztópiája után az írónő maradt a műfaj berkein belül, de ezúttal a Méltatlanok által a magára maradt emberiség könyörtelen vallási berkeibe nyerhetünk betekintést, egy oltalom nélküli világba, ugyanolyan kendőzetlen és kíméletlen körülményeket életre keltve, akárcsak korábbi művében.

„(…) a Szent Testvériség Házának a csendje olyan, mint egy levegőben úszó, ürességben tekergőző fehér kígyó.”

A világ, ahogy mindig is működött, megszűnt létezni. A klímaváltozás, a megannyi természeti csapás által a civilizációból megmaradtak a túlélésért küzdenek az embertelen, nomád körülmények közepette. A szélsőséges állapotok szélsőséges berendezkedéshez vezetnek, erre a Szent Testvériség Háza kiváló például szolgál. Az itt lakók kasztokba rendeződve élik mindennapjaikat, könyörtelen bánásmódban részesülve a felsőbbrendűek által. Az egykori kolostor falai között félelem és rettegés ólálkodik, hiszen elég egy apró, helytelen tett, akár egy rosszkor kiengedett hangfoszlány, hogy megtapasztalják a fájdalmat, a csonkítást, és akár a halált büntetésként. Főhősünk ebben a bizarr vallási fanatizmussal átitatott közösségben él, alacsony rangú méltatlanként. A külső szemlélőként elfogadhatatlannak tűnő elvek mentén működő „menedékben” mégis otthonra lel, és egyfajta dicsőség megéléseként szeretne csatlakozni a kiválasztottak közé, mert hát mi egyéb célja lehetne már ebben az életben, mint a jelenlegi helyzetéből kihozni a maximumot? A történet az ő rögös, bonyodalmakkal teli útvesztőjén kíséri végig napjait, naplóbejegyzései által.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Paul Lynch: A próféta éneke

Túl egy újabb megrázó olvasmányon.

A Stoner után kéz kézzel kapkodtam valami hasonló élmény után, hogy az általa keletkezett űr valamiképp enyhítődjön, hát A próféta éneke végére érve nem mondhatnám, hogy teljes mértékben sikerrel jártam, de az biztos, hogy újabb felejthetetlen olvasnivalót hagytam magam után.

Ebben a disztópiára hajazó regényben egy négygyermekes anya igyekszik egyben tartani a családját és túlélni, miközben minden fokozatosan széthullik körülötte, és a normalitás helyét felváltja a rettenet. Az ellenállás forrong, miközben a rezsim a diktatúra felé tereli az országot, a határok lezárulnak, a hatalomnak nem tetsző embereket eltávolítják, emberek tűnnek el, a boltok kínálata egyre szűkül, és idővel az összecsapások frontvonala gyakorlatilag egészen a házak bejáratáig eljut.

Egészen klausztrofób érzés volt fejezetről-fejezetre haladni, miközben a lehetőségek, és vele együtt a mozgástér lassacskán beszűkül, a remény lépésről-lépésre halványodik, és minden, korábban hétköznapi rutinnak számító cselekedet egyre veszélyesebbé válik. Ráadásul meglehetősen tömény a szöveg párbeszédekre tagolások hiányában, ami még inkább fokozza ezt a lehetetlen helyzetet. Gyakorlatilag egy rémálom papírra vetülésének voltam szemtanúja, ahogy a főszereplő saját sorsának kontrollálási lehetőségét kirántják alóla, anyaként pedig különösen megviselt, most úgy érzem, valami irreálisan bájos dologra lesz szükségem ahhoz, hogy helyrezáródjak lelkileg.

„ (…) el akarja mondani neki, hogy minden rendben lesz, de csak áll a fonott kosár előtt, amibe belehajigálja a ruhákat és úgy érzi, mintha saját maga hullana ki a saját karjából, az érzés, hogy olyasmi felé zuhannak, amit semmivel sem tud meghatározni, amivel valaha találkozott az életben.”

★★★★★

Szerző: Mona

John Williams: Stoner

2025. július 20. – ezen a napon fejeztem be ezt a regényt, és ezzel a momentummal valami határozottan megváltozott. Nem nagyon találom a helyem az olvasmányaim között, belefogtam és haladok megannyi történettel, de azóta sem tudott semmi annyira magával ragadni, mint Stoner élete. Az emberé, akinek sorsa tulajdonképpen felejthető lenne, hiszen semmi extravagáns eseménnyel nem bővelkedik: tizenkilenc évesen beiratkozott a Missouri egyetemre, majd később, a doktori fokozat megszerzése után oktatóként tevékenykedett itt, egészen a haláláig. Mégis úgy tudta átadni nekem John Williams mindezt (nem, nem az a John Williams, akire gondolsz elsőre), hogy örök érvényű nyomot hagyott bennem. Csak úgy egyszerűen, de nagyszerűen.

Hangulatában magával ragadó, és az a különös, hogy fel sem tudom eleveníteni, mi volt az a pont, ahonnan végérvényesen belehabarodtam a regénybe, csak az tűnt fel, hogy a cselekmény alig akar elereszteni magától. Mindig van bennem egy leheletnyi szkepticizmus, ha olyan regénnyel találkozok, amit megannyi ember A tökéletes olvasmánynak titulál és az egekig magasztal, de itt most egyet kell értenem. Az író egyszerűen csodálatosan ír a maga természetességével (na meg le a kalappal a fordító előtt is), elérte, hogy együtt haladjak Stonerrel a rögös kis útján, megélve vele azt a megannyi pillanatot. Hol aggódva a rosszul választott felesége miatt, mint valami igazságtalan momentum, amit nem érdemelt meg – noha az ő döntése nyomán alakult így az élete -, hol izgulva érte, hogy a teljesen kiakasztó és felesleges rivalizálási helyzetéből jól tudjon kijönni, hol pedig mosolyogva, amikor olyan történik vele, amit megérdemelt. Az a bölcs nyugodtság, ami a sorokból árad, teljesen ki tudott körülöttem kapcsolni minden mást.

Szóval itt állok most, majdnem egy hónappal később, hatalmas ürességgel, és várom, hogy jöjjön valami, akármi, ami hasonlóan csodálatos és betölti a keletkezett űrt – vagy amíg a Butcher’s Crossing újra elérhetővé nem válik Mr. Williams-től, mert az a műve is még nagyon hívogat.

★★★★★

Szerző: Mona

(Ki)útkeresés a tudomány és az emberi kapcsolatok útvesztőjében | Weike Wang: Kémia

Mostanra már elértem oda, hogy úgy veszek a kezembe egy-egy távol-keleti történetet, mintha hazaérkeznék: teljesen lenyűgöz a társadalmi és gondolkodásbeli különbség, az ebből eredő történetvezetési stílus, illetve maguk az elmesélt történetek. Tulajdonképpen élhetnék az elfogult jelzővel is, de úgy érzem, ahhoz még van mit megismernem, így folytatom a barangolást, ezúttal a kínai-amerikai szerző, Weike Wang első debütáló regényéhez, a Kémiához volt szerencsém, ami nemrég jelent meg hazánkban is a Troubadour Books jóvoltából.

„Minden komédia házassággal ér véget. Minden tragédia halállal. De mi van a kettő között?”

Főszereplőnk élete első ránézésre pozitív irányba halad: munkáját a kémia iránti szenvedély hajtja, barátja pedig nekiszegezi a nagy kérdést, szeretne-e hozzámenni feleségül. De mi van, ha a tudomány iránti szenvedély ellenére évek óta kudarcba fulladt kísérleteket tud csak felmutatni, mellyel nem jut előrébb karrierje szempontjából, és ezt ráadásul a szülei sem tudják elfogadni? A házassági ajánlat is elsőre nagyon szépnek és rózsaszínnek hathat, de mi a helyzet akkor, ha a másik fél nem érzi úgy, hogy itt lenne az ideje? Elbeszélőnk rögös utak mentén vezet be bennünket életének kételyekkel teli állomásaiba, miközben keresi a helyét ebben az elvárásokkal tűzdelt világban.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Ez még csak a kezdet! | M. R. Carey: A végtelenség kapuja (Pándomínium sorozat 1.)

Hiába élek-halok a sci-fi történetekért, regényeket illetően mostanság nem igazán sikerült olyat találnom, amivel maradéktalanul elégedett lettem volna, és valljuk be, 2024-ben méltánytalanul sivár volt a magyar megjelenésű felhozatal, az előző évekhez képest eléggé lecsökkent a számuk, és egy kezemen meg tudom számolni, hány okozott maradandó élményt. Ezért hatott üdítően egy rég olvasott ismerős, M. R. Carey nevének felbukkanása, annak idején a Kiéhezettek című posztapokaliptikus zombiregénye felettébb tetszett, így mindenképpen szerettem volna esélyt adni A végtelenség kapujának, hátha valamelyes kirángat ebből a balszerencsés mókuskerékből.  

„A műholdak még odafent voltak, és szenvtelenül figyelték, ahogyan a bolygó darabokra hullik”

A végsőkig kitartó tudós, Hadiz Tambuwal a lehetetlennel próbálkozik: a végletekig kimerült, utolsókat nyögő Föld megmentésével, és kísérletei során valóban belebotlik a csodába, a párhuzamos valóságú Föld számtalan variációjába, amellyel felcsillanhat végre a jövő reménye. Csakhogy az éremnek két oldala van. „Csodálatos tudományos áttörése óriási dolog volt a saját idővonalán, de más Földeken a dimenziók közti határ áttörése hétköznapi ténynek számított már több évszázada.”

 A végtelen számú világot a Pándomínium fogja össze, egy globális szövetség, amely egyengeti és rendet tart a megannyi Földön, és közbe lép, amennyiben veszélyt érzékel.

„A Pándomínium világait általános bőség jellemezte. A szegénység a nélkülözés és hiány mellékhatásának bizonyult, és a Pándomíniumon belül nem igazán maradt nélkülözés és hiány. Illetve kialakulhattak kisebb helyi hiányok, de ezek gyakorlatilag pusztán logisztikával megoldhatók voltak. A Mindenütt Jelen Lévő Tanács átdobta az ilyen problémákat a Regiszter nevű, kisbolygó méretű MI-nek, ami addig csűrte-csavarta a számokat, amíg el nem kezdtek ömleni a nyersanyagok és az ellátmány. Nem ütötte fel a fejét éhínség, ahogyan hontalanság sem. Mindig akadt valahol még több hely, amelyet még több jó dologgal lehetett megtölteni. A Pándomínium maga volt a több-földi paradicsom”

Hamarosan Tambuwal is a veszélyforrások közé fog tartozni, és egy hatalmas léptékű háború kellős közepébe csöppenve, választásra kényszerül, melyik oldalhoz csatlakozzon, a különböző világok lakóinak túlélése érdekében.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Lebegés az ökokatasztrófa tengerén | Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Év elején, amíg még nem indulnak be az új megjelenések, szeretek a polcon lévő, olvasatlan könyveim közül választani, éppen az aktuális érdeklődési körömhöz igazodva. Így esett a választásom a Rovarszemű emberre, a cli-fi műfaj és a távol-keleti író kombinációjából úgy gondoltam, csak valami jó sülhet ki, és valóban, remekül megalapozta a 2025-ös évem indulását.

A Vajo-vajo szigetén élő törzs a természettel teljes összhangban, hiedelmeinek alárendelve éli mindennapjait. Atile’i-nek a hagyományoknak megfelelően, mivel betöltötte a szükséges 180 holdhónapot, másodszülöttként el kell hagynia a szigetet, ő pedig útra kelve, korábbi sorstársai szellemének társaságában sodródik egy rejtélyes sziget felé. A világtól elzárt közösséget elhagyva, átugrunk a modern társadalomhoz, ahol a természet próbálja visszakövetelni jogos jussát: természeti csapások által sújtja Tajvan szigetét, mi pedig néhány itt lakó helyzetével ismerkedhetünk meg, akik ebben az ökokatasztrófában próbálnak boldogulni. Egyikük Alice, aki elveszítette férjét és fiát, és öngyilkosságra készülve vágja ki magát a mindennapi kapcsolataiból, ám amikor otthona is a tájfun áldozatává válik, és egy szemétsziget eléri a partokat, élete különös fordulatot vesz. A látszólag egymástól független szereplők és helyzetek a regény folyamán fonódnak össze, és sodródnak az árral, akár a történetben felgyülemlett, tengeren ringatózó szemétsziget.

TOVÁBB →