Címke/5/5

Szerző: Mona

Az újrakezdés rögös útvesztőjén | Monica Wood: Szeretni annyi, mint

A nyár folyamán bepillanthattam a könyvmolyok imádott témakörébe, a könyvesboltok falai mögé A könyvesbolttal, és mivel roppant mód élveztem ez a „hazai” terepet – történetet a könyvek iránti szenvedélyről -, így a Szeretni annyi, mint tökéletes folytatásnak bizonyult ahhoz, hogy tovább merüljek ebbe a mámorba, mielőtt elszabadítom a rettegés poklát, ha már javában tapossuk az őszt. Bár ez a mű már nem egy az egyben az irodalom szeretetére építi cselekményét, de fontos alappilléréül szolgál a könyvek mindenre kiható ereje.

– A könyvek nem oldják meg a problémáimat, Harriet.
– Nem, de perspektívát adnak a problémáidnak. Lehetővé teszik, hogy a problémáid lélegzethez jussanak.

Violet, aki nagyon fiatalon került a rácsok mögé, börtönbüntetésének végére jár, és az egyetlen dolog, ami lelket önt bele ebben az időszakban, a börtönben szervezett könyvklub.
Harriet idős szociális munkás, egykori tanárnő, a börtönbeli könyvklub vezetője.
Frank nyugdíjazott ezermester, akit alkalmaznak abban a könyvesboltban, amelynek Harriet rendszeres látogatója.
Három, elsőre egymástól független karaktert ismerhetünk meg a regény elején, akiknek több kapcsolódási pontja van egymáshoz, mint azt elsőre gondolnánk, sorsuk pedig a cselekmény folyamán forr igazán egységgé, és mindhármuk számára, tartsanak is életük különböző szakaszában, az újrakezdésre helyeződik a hangsúly.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Társadalomrajz a halottak szemszögéből, és mérhetetlen alázat irántuk a maradványaikat felszámolóktól | Kim Van: Takarítás a holtak otthonában

Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik olyan, embert próbáló hivatást választanak maguknak, amit a nagy átlag (velük együtt pedig én is) egyszerűen képtelen lenne elvégezni. Sokszor bele sem gondol az ember, hogy egy működő társadalomhoz mennyi apróságnak tűnő, ugyanakkor mégis jelentőségteljes folyamat szükséges. A Takarítás a holtak otthonában egy extrém takarító emlékirata és gondolatfolyama az általa elvégzett munkákról, az egyes lakásokban, házakban tapasztaltakról, mely elsőre (talán másodjára is) elég ijesztően hangzik, holott meglepően érdekes és figyelemre méltó, egyfajta kifordított társadalomrajzba nyerhetünk betekintést az elhagyatottá váló lakóhelyiségek falai között, és egy olyan ember munkájába, aki hihetetlen alázattal végzi el az előtte álló feladatokat, legyen az bármilyen nehéz vagy gyomorforgató is. Lenne mit tanulnunk tőle.

„A vegyeshulladék-gyűjtő a brikettekről lehámozott csomagolópapírral, valamint pár tucat kórházi gyógyszeres tasakkal volt tele. Fotóalbumokból, képkeretekből kipiszkált fényképek sarkai bökdösték a szemeteszsákot éles fűrészfogakként, mintha átlyukasztva ki akarnának szökni belőle. Alighanem mind ő maga dobta ki a halála előtt. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy az a számtalan sóhajjal és csalódással teli történet, amelyet életében nem tudott elmondani, mind itt van, ebbe az egyetlen kis zsákba töltve.”

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Ha egy kellemesen nyugodt olvasmányélményre vágysz | Hvang Borum: A könyvesbolt

Éljünk bárhol, legyen bármilyen kultúra, amely körbevesz minket és jellemző ránk, egy biztos: az olvasás szeretete univerzális gondolatok mentén halad, és könyvmolyként ilyen közegben piszkosul jól esik elmerülni. A dél-korai szerző, Hvang Borum regénye, A könyvesbolt tökéletes példa erre.

„Minél többet olvasunk, annál együttérzőbbek leszünk másokkal. Egy olyan világban, ami folyton arra késztet minket, hogy a sikert hajszoljuk, az olvasás arra ösztönöz, hogy megálljunk, és figyeljünk a körülöttünk lévő emberekre. Hiszem, hogy ha többen olvasnának, a világ egy kicsivel jobb hely lehetne.”

A regény alaptörténete nem az a rózsaszín felhőbe csomagolt cukormáz, amit egy tipikus, a könyvek szeretetét sugárzó történettől várnánk: a főszereplő, Jongdzsu a korábbi életét gyakorlatilag felégetve, maga mögött hagyva megnyitja a saját könyvesboltját. Döntésének megkérdőjelezése, és múltjának árnya beszivárog ugyan jelenének hétköznapijaiba, de a könyvek odaadó szeretetét, a vásárlók és az irodalom iránti elkötelezettségét szem előtt tartva képes lesz az újrakezdésre, mi pedig végigkísérhetjük ezen az útján, a környezetének részévé váló emberek sorsával együtt.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

A magára maradt emberiség kegyetlen disztópiája | Agustina Bazterrica: Méltatlanok

Agustina Bazterrica első magyarul megjelent regénye, a Pecsenyehús nagy hatással volt rám, a hideg futkározik azóta is a hátamon, ha csak rágondolok sokkoló témájára és cselekményére. A kannibalizmus disztópiája után az írónő maradt a műfaj berkein belül, de ezúttal a Méltatlanok által a magára maradt emberiség könyörtelen vallási berkeibe nyerhetünk betekintést, egy oltalom nélküli világba, ugyanolyan kendőzetlen és kíméletlen körülményeket életre keltve, akárcsak korábbi művében.

„(…) a Szent Testvériség Házának a csendje olyan, mint egy levegőben úszó, ürességben tekergőző fehér kígyó.”

A világ, ahogy mindig is működött, megszűnt létezni. A klímaváltozás, a megannyi természeti csapás által a civilizációból megmaradtak a túlélésért küzdenek az embertelen, nomád körülmények közepette. A szélsőséges állapotok szélsőséges berendezkedéshez vezetnek, erre a Szent Testvériség Háza kiváló például szolgál. Az itt lakók kasztokba rendeződve élik mindennapjaikat, könyörtelen bánásmódban részesülve a felsőbbrendűek által. Az egykori kolostor falai között félelem és rettegés ólálkodik, hiszen elég egy apró, helytelen tett, akár egy rosszkor kiengedett hangfoszlány, hogy megtapasztalják a fájdalmat, a csonkítást, és akár a halált büntetésként. Főhősünk ebben a bizarr vallási fanatizmussal átitatott közösségben él, alacsony rangú méltatlanként. A külső szemlélőként elfogadhatatlannak tűnő elvek mentén működő „menedékben” mégis otthonra lel, és egyfajta dicsőség megéléseként szeretne csatlakozni a kiválasztottak közé, mert hát mi egyéb célja lehetne már ebben az életben, mint a jelenlegi helyzetéből kihozni a maximumot? A történet az ő rögös, bonyodalmakkal teli útvesztőjén kíséri végig napjait, naplóbejegyzései által.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Paul Lynch: A próféta éneke

Túl egy újabb megrázó olvasmányon.

A Stoner után kéz kézzel kapkodtam valami hasonló élmény után, hogy az általa keletkezett űr valamiképp enyhítődjön, hát A próféta éneke végére érve nem mondhatnám, hogy teljes mértékben sikerrel jártam, de az biztos, hogy újabb felejthetetlen olvasnivalót hagytam magam után.

Ebben a disztópiára hajazó regényben egy négygyermekes anya igyekszik egyben tartani a családját és túlélni, miközben minden fokozatosan széthullik körülötte, és a normalitás helyét felváltja a rettenet. Az ellenállás forrong, miközben a rezsim a diktatúra felé tereli az országot, a határok lezárulnak, a hatalomnak nem tetsző embereket eltávolítják, emberek tűnnek el, a boltok kínálata egyre szűkül, és idővel az összecsapások frontvonala gyakorlatilag egészen a házak bejáratáig eljut.

Egészen klausztrofób érzés volt fejezetről-fejezetre haladni, miközben a lehetőségek, és vele együtt a mozgástér lassacskán beszűkül, a remény lépésről-lépésre halványodik, és minden, korábban hétköznapi rutinnak számító cselekedet egyre veszélyesebbé válik. Ráadásul meglehetősen tömény a szöveg párbeszédekre tagolások hiányában, ami még inkább fokozza ezt a lehetetlen helyzetet. Gyakorlatilag egy rémálom papírra vetülésének voltam szemtanúja, ahogy a főszereplő saját sorsának kontrollálási lehetőségét kirántják alóla, anyaként pedig különösen megviselt, most úgy érzem, valami irreálisan bájos dologra lesz szükségem ahhoz, hogy helyrezáródjak lelkileg.

„ (…) el akarja mondani neki, hogy minden rendben lesz, de csak áll a fonott kosár előtt, amibe belehajigálja a ruhákat és úgy érzi, mintha saját maga hullana ki a saját karjából, az érzés, hogy olyasmi felé zuhannak, amit semmivel sem tud meghatározni, amivel valaha találkozott az életben.”

★★★★★

Szerző: Mona

John Williams: Stoner

2025. július 20. – ezen a napon fejeztem be ezt a regényt, és ezzel a momentummal valami határozottan megváltozott. Nem nagyon találom a helyem az olvasmányaim között, belefogtam és haladok megannyi történettel, de azóta sem tudott semmi annyira magával ragadni, mint Stoner élete. Az emberé, akinek sorsa tulajdonképpen felejthető lenne, hiszen semmi extravagáns eseménnyel nem bővelkedik: tizenkilenc évesen beiratkozott a Missouri egyetemre, majd később, a doktori fokozat megszerzése után oktatóként tevékenykedett itt, egészen a haláláig. Mégis úgy tudta átadni nekem John Williams mindezt (nem, nem az a John Williams, akire gondolsz elsőre), hogy örök érvényű nyomot hagyott bennem. Csak úgy egyszerűen, de nagyszerűen.

Hangulatában magával ragadó, és az a különös, hogy fel sem tudom eleveníteni, mi volt az a pont, ahonnan végérvényesen belehabarodtam a regénybe, csak az tűnt fel, hogy a cselekmény alig akar elereszteni magától. Mindig van bennem egy leheletnyi szkepticizmus, ha olyan regénnyel találkozok, amit megannyi ember A tökéletes olvasmánynak titulál és az egekig magasztal, de itt most egyet kell értenem. Az író egyszerűen csodálatosan ír a maga természetességével (na meg le a kalappal a fordító előtt is), elérte, hogy együtt haladjak Stonerrel a rögös kis útján, megélve vele azt a megannyi pillanatot. Hol aggódva a rosszul választott felesége miatt, mint valami igazságtalan momentum, amit nem érdemelt meg – noha az ő döntése nyomán alakult így az élete -, hol izgulva érte, hogy a teljesen kiakasztó és felesleges rivalizálási helyzetéből jól tudjon kijönni, hol pedig mosolyogva, amikor olyan történik vele, amit megérdemelt. Az a bölcs nyugodtság, ami a sorokból árad, teljesen ki tudott körülöttem kapcsolni minden mást.

Szóval itt állok most, majdnem egy hónappal később, hatalmas ürességgel, és várom, hogy jöjjön valami, akármi, ami hasonlóan csodálatos és betölti a keletkezett űrt – vagy amíg a Butcher’s Crossing újra elérhetővé nem válik Mr. Williams-től, mert az a műve is még nagyon hívogat.

★★★★★