Nem vagyok a novellák pártján, szeretem, amikor a mélyére tudok ásni egy-egy történetnek, vagy megismerhetem áthatóbban az alkotó által felépített világot. Idén sikerült ebben is feszegetnem és kitolnom a határaimat, ugyanis olvastam rövidebb-hosszabb történeteket közrefogó könyveket, köteteket, mint pl. Anna Maria Mäki Zárt helyek igézete című irományát, amit az agyam lelkesen és nagyon helyesen ki is törölt az emlékezetemből kiolvasása után és feltett szándékom nem is firtatni, mi is volt ez tulajdonképpen. Szerencsére másik ilyen szárnypróbálgatásom a rövidebb történetek birodalmában nem újabb seggreeséssel végződött, Michael Cunningham Jellegzetes napok műve már mérföldekkel jobbnak bizonyult, bár itt az is közrejátszott, hogy az egyes történetek között volt kapocs, így nem az a klasszikus kötet forma volt, amelyben teljesen más és egymástól független sztorik kerülnek felvonultatásra.
Ám most vettem a bátorságot, hogy egy ízig-vérig novellát elolvassak, mert annyira megfogott az alaptörténete, hogy kíváncsi voltam mi az, amit egy ennyire szűk keret között ki lehet hozni egy ilyen műfajból. B. Lotterfeld Isten könnyei mindössze 48 oldalon keresztül ad egy szeletet egy pusztuló világból, melyben megmagyarázhatatlan lila és szürkéskék felhők lepik el a teljes égboltot, majd fekete esőt kibocsájtva magukból kezdik el tizedelni a lakosságot. Az anyag – amely majdnem mindenkire más hatással van a semlegestől kezdve a bőrpiruláson át az alig élő halott szindrómáig – ellen védekezni nem tudnak, ráadásul a földre és az élővizekbe beszivárogva nem csak közvetlenül, de közvetetten is fertőződnek az emberek.
Na és mit csinálnak az emberek? Összefognak és igyekeznek egy tervet kiötölni, amellyel megmenekülhetnek a vész elől? Elbarikádozzák magukat és mindenki maga igyekszik boldogulni? Netán a hatalommal bíró nagyok kezdenek el foglalkozni a kérdéssel és az emberiség megmentésével? Hát, majd meglátjátok, mihez kezdenek, nem szeretném lelőni a poént. A szomorú poént, mely briliánsan tükrözi, hogy ebben a helyzetben a társadalom mit kezd saját túlélése érdekében.
Két főszereplőnkön, egy kislányon és egy ismeretlen, a kislányt befogadó felnőtt emberen keresztül nyerünk betekintést a pusztuló mindennapokba, amikor sokan folyamodnak a halálhoz, mely az egyetlen kiutat jelenti szenvedésükből. Zseniálisan prezentálja, hogy a megváltozott értékrendekben a kislány életszemlélete hogyan csavarodik ki és alakul át valami bizarr mutációvá, melyből nincs visszaút.
„Be kellett látnom, hogy nem lehet benne lelkesedést ébreszteni a mesék iránt, mert el sem tudja képzelni a világot mérgező eső nélkül. Nem érti meg, hogyha valakit elvarázsolt egy gonosz hatalom, azért küzdeni is lehet, nem pedig egyszerűen belenyomni egy méreginjekciót.”
Rövid, tömör, lényegre törő, akárcsak amilyennek ez a bejegyzés hivatott lenni. Apropó, az egy csillag levonás az angyalnak szól, aki majd elolvassa, megtudja, mire is gondoltam.
Az álmatlanság gyakorlatilag mindenki életében felbukkan egy stresszesebb nap/hét okán; egy nyugodni nem hagyó gondolat miatt; az időjárás változásának köszönhetően, esetleg egy nehezebb étel elfogyasztása végett. Ha azonban nem csak átmeneti, hanem tartós állapot következik be, az egyik legalattomosabban romboló probléma kerekedhet belőle.
Amikor A siló sorozat első 3 része volt terítéken, kifejtettem mennyire új impulzusként értek a rövid, tömör, lényegretörő, ugyanakkor komplex és teljes értékű történetek, melyeket a rejtélyes körülmények között jelen lévő siló életéből Hugh Howey tárt elénk. Akkor fájó szívvel és egy nagy adag kiváncsisággal szakítottam félbe a megkezdett szériát, de szerencsére nem váratott sokat magára az utolsó 2 rész felbukkanása, melyekben tovább bonyolódik az eddig megismert földalatti világ tagjainak élete. Persze, mint arról a könyv legvégén az író saját magával lefolytatott interjújában megtudjuk, a silók világa korántsem ér itt, ennek a sorozatnak a keretein belül véget – „Hogy a tíz kedvenc kungfufilmem egyikéből idézzek: Minden vég új kezdet. Sok történet vár még elmesélésre.” Na de egyelőre ne ugorjunk még ennyire előre, először is nézzük meg, ezúttal mit kapunk a hangyányival hosszabb, de ugyanazt a sémát és stílust követő újabb részekben.
A sorozattal foglalkozó korábbi blogbejegyzésemben kitértem a Valahol, messze kedvenc karakterére, Mattre, a kis szeleburdi, vadóc srácra, aki végigbohóckodta jeleneteit, de mindezt pozitív és szerethető módon, mellyel még a főszereplőt is sikerült jellemileg leköröznie – legalábbis esetemben mindenképpen. Így hát régi ismerősként üdvözöltem őt a harmadik, Hírvivő címet viselő regényben, amelyben rá koncentrálódik az események jelentős része. Ezúttal Falunak hívják azt a közösséget, melynek életét megismerjük, ez a fiú korábbi élőhelyéhez hasonlatosan, egyszerűbb berendezkedésű, teljes mértékben nevéhez méltó hely.
Vannak bizonyos irományok, melyeket a maguk idején ugyan megjelentettek eredeti nyelven, de hozzánk csak jóval később jutottak el, mint ahogy illendő lett volna. A napjainkban általában jellemző, maximum hónapos várakozások helyett itt most kemény évekről van szó, pedig ha belegondolunk, ma már ezt a kevéske időintervallumot is milyen nehéz kivárni.
Könyvet olvasni temérdek indok mellett azért is szeretek, mivel egy másfél-két óra hosszig tartó filmnél sokkal mélyebben bele lehet merülni a történetbe a regény részletességének és terjedelmességének hála, ezáltal a kötődés is erőteljesebb lesz, illetve nem utolsó sorban az elolvasása után az élmények is maradandóbbakká válnak. Főként igaz ez, amikor egy eddig ismeretlen világba csöppenünk bele, ahol elengedhetetlen, hogy alaposabban bemutassák számunkra a környezetet, a benne élőket, a társadalmukat és annak működését. Mivel itt nincs jelen vizuális segítség, amely megkönnyítené az olvasottak megelevenedését, ezért a részleteken múlik minden, amely automatikusan hozza magával a kiterjedséget és az oldalszámok növekedését.